Kedves Eszter!

Ismered a klasszikus kérdést: ha egy lakatlan szigetre mennél és csak 2 dolgot vihetnél magaddal, mi lenne az?

Nos, esetemben a "két dolog" 23 kg-ot jelent, persze lehet több, csak kg-ként 2500 ft-om bánja. Az, hogy a bőröndöm maga szerintem 10 kg-ot nyom, nem segít a dolgon, de a biztonság kedvéért bevágtam mindent, majd leszaladtam az egyik lakóhoz mérlegért. Tibor előtte megemelte a bőröndöt majd közölte, hogy súlyra duplaannyinak saccolja és talán nem kéne MINDEN cipőmet berakni.

Ezek a budapesti panellakók olyan bizalmatlanok. Az alattam lakótól egyszer sodrófát kértem, cserébe vittem neki egy tál sütit, szerinted evett belőle? Pedig bizalomgerjesztő sütinek nézett ki, komolyan mondom. A mostani se volt más, ki se nyitotta az ajtót, csak kiüvöltött, hogy "mit akar?" (A sütis nem válaszolt a csengetésre.)

Miután sikerült rábírnom, hogy legalább nyissa ki az ajtót, alkudozni kezdtünk, ahogy az már a szomszédokkal lenni szokott. Mint a többi cserekereskedelem esetében, itt is az jár jól, aki ügyesebben hazudik, a baj csak az, hogy én ezt tanulom 20 éve. Nyilvánvalóan nem volt neki, amit én kerestem. Nyilvánvalóan mégis volt egy. Jaj, nem használta már régóta, azért nem jutott eszébe...

Amikor visszatértem és megmértük a bőrödöt, meglepő módon nem volt több 27 kg-nál, az 4kg-nyi kipakolandó cuccot jelent, könnyen megoldom... De nem raktam be törölközőt. De kell az a póló. De akkor meg nem lesz pulóver. De már nincs benne szinte egy ruha sem. De KELL az a cipő.

Másnap felkészültem, hogy nem csekély összegtől fognak megszabadítani. Nem vagyok sóher, csak kg-ként 2500 ft az rögtön 5000, mert JFK-n újra be kell csekkolni a bőröndöt (vámellenőrzés rulez), ha mondjuk laza két kiló túlsúlyom van (és annyi van, minimum...) akkor az 10.000 ft többlet. Már nyúltam a zsebembe a pénzért, amikor megjelent a pogyászfelvevő pult kijelzőjén: 22.7 kg. Basszus. A szomszéd néni tényleg nem használta azt a mérleget...

Valaki egyszer azt válaszolta a szigetes kérdésre, hogy telefont vinne magával és töltőt hozzá, hogy haza tudjon telefonálni: jöjjenek érte. Frappáns. Próbáltam én is, de nem veszik fel otthon.

Anna

Kedves Eszter!

Ez a videó magáért beszél, Neked is látnod kell:

Jobbulást: Anna

Kedves Eszter!

Mi történt Veled legutóbbi levelem óta? Hallom, közös barátaink voltak meglátogatni magányodban. Remélem, a hogylétedről szóló hírek, miszerint állapotod romlott, csak kétségbeesett kiáltások, miközben ha lassan is, de gyógyulsz. Nem látogattalak meg soha, úgy gondoltam, az igazán közeli barátaid súlyos terhe, hogy ilyen állapotban ágyad mellett legyenek, az én dolgom, hogy sokat gondoljak rád, ezzel is segítve javulásodat.

Ugyanakkor egyre inkább érzem, minden bíztatásra szükséged van. Mesélték, néha sírsz. Nem lehet könnyű elviselni azt a világot, ahol most élsz és sajnos elképzelni senki nem tudja, mit láthatsz a szemeiddel, hogyan néz ki az a másik élet. Teljes szívemből remélem, egyszer kinyitod a szemedet és elmondod, mit láttál.

Ami engem illet, az előző levelemben leírt folyamatoknak vége. Két hete pénteken összepakoltam mindenemet a volt munkahelyemen és eljöttem. Mint a filmekben, kellett egy nagyobb doboz, hiszen ébren töltött óráim legjavát itt töltöttem és egy saját kis világot alakítottam ki magamnak. Nehéz a gondolat, hogy azokat az embereket, akiket barátaimnak neveztem és akikkel az elmúlt egy év nagy részét együtt töltöttem,  nem látom többet. Persze, tartom a kapcsolatot néhányukkal, de ki tudja, fogok-e még találkozni bármelyikkel... Az ügyvezető viselkedése várható volt. Nem számítottam öröm- vagy búcsúkönnyekre, de reméltem, azért pár szót tudok mondani és tisztességesen elköszönni tőle. Nem mintha a formális kapcsolatnál egy kicsivel is több lett volna köztünk, de mégis, ez volt az első igazi munkahelyem és szerettem itt dolgozni. Lehetett volna rosszabb is és meggyűlöltethette volna velem a munkát, mint most a FigyelőNet, ahol a gyakorlatomat töltöm.

Az olasztanártól is elköszöntem, igaz, búcsúkávézásunk inkább szólt arról, hogy a vele régen történt dolgokról mesélt, mint hogy a közösen eltöltött időkről beszéltünk volna.

Kiderült, hogy a gép július 5-én indul. Tudod, kicsit félek. Nem a repüléstől hanem attól, hogy itt kell hagynom Tibort. Tudom, akkor van csak esélyem túlélni ezt a hat hónapot (vagy inkább megőrizni a kapcsolatot köztünk), ha a tanulásra koncentrálok és a kilengés lehetőségét is elkerülöm. Nem nekem való hat hónap távkapcsolat... Kovács Dani, akinek véleményében feltétlen bízom, tegnap egy baráti sörözésen leült beszélni Tiborral. Nem tudom, miről volt szó köztük, egyik sem mondta el, de amikor visszaültem közéjük, ennyit súgott a fülembe: "Tartsd meg őt." Pedig soha nem volt egy pasi mellett sem...

A baj velem van. Mindig azzal támadtam Tibort, túlságosan függ a szüleitől, hiszen 27 éves és még most is kéthetente hazajár. De tudod, én vagyok az, aki naponta órákat beszél az anyjával telefonon és én nem tudtam ellentmondani neki, amikor a kész tények elé állítottak: mész Amerikába. Én okoztam ezt a gyilkos helyzetet és én hibáztatom Tibort, hogy nem jön velem. Ironikus, nem? A másik, és ezt hiába kenném anyámra, hogy sosem fordult meg komolyan a fejemben, hogy visszadobjam ezt a lehetőséget. Előre és előre kell hajtanom magam, nem tudom abbahagyni. Nem tudok megállni egy pillanatra, hogy levegőt vegyek és körülnézzek, mi mellett rohanok el. Mindig azt szoktam mondani, ami nem öl meg, az erősít és hogy majd a sírban pihenek, de kíváncsi vagyok mikor olvad össze ez a kettő és áll meg bennem az a perpetum mobile, ami hajt.

Jólesne egy kis pihenés, de saját magamat akadályozom meg benne. Néha eljátszom a gondolattal, hogy valami külföldi faluba költözöm, vagy akár csak le Sopronba Tiborhoz. De mindannyian tudjuk, hogy nem menne.

Következő levelemig kitartást kívánok Neked,

szeretettel ölel,

Anna

Kedves Eszter!

Legutóbbi levelem óta sok idő telt el - sajnálom a hallgatást, de egyszerre szakad rám minden. Felmondtam a munkahelyemen és lassan átadom a feladatokat, elkezdődtek a vizsgák, a Sanoma Médiaakadémián is most adják ki a vizsgafeladatot és az eddigi elmaradásaimat is be kell hoznom. Lemondtam az olaszt (egy kollégámmal olaszra jártunk pár hónapja), de a tanárnőt még elhívom egy utolsó baráti kávézásra... Abbahagytam a táncot, pedig mennyire szerettem! Az emberek, akk esetleg arra jártak, hülyének néztek, amikor éjjel lementem az utcára gyakorolni, mert a szobában, 10 nm-en nem lehet rendesen! Szóval próbálok elvágni minden szálat, ami még idefűz, egyet kivéve...

Vicces, hétvégén voltam vásárolgatni és fürdőruhákat néztem, mint minden nyár elején, amikor bevillant, hogy Rochesterben valószínűleg nem lesz rá szükségem... Mondtam már, hogy visszakerestem az időjárásjelentést, és november végén már rendes hó volt, ami megmaradt? Lehet arra gondolsz, a világért sem... De én igen! Ha Rochesterig kell mennem, hogy havas karácsonyom legyen, benne vagyok.

Az olasztanár egyszer mesélt a Garda-tóról. Télen hó van, síelni lehet a környező hegyekben, nyáron viszont fürödni a tóban és a partján narancsfák termést hoznak, olyan meleg van. Ideális hely lenne számomra. Gyakorlatilag bárhova elköltöznék: Izlandra, Amerikába, Olaszország aljára és tetejére, Londonba, Sopronba! Budapest egy nagy falu és nem tud már újat mutatni. Ha történik valami, én tudok róla, ha találkozom egy idegennel, biztos van közös barátunk, ha elmegyek vásárolni, már a boltban is ismerősökkel futok össze és tudod, megfáradtam bele... De ugyanakkor, visszajönnék ebbe a kis lakásba. A lakótárs megkeserítette minden napomat és keserűséggel gondolok vissza az itt töltött időre, de valami hangulata mégis van, ami visszahúz... Stockholm- szindróma?

Nem is kérdeztem, Te hogy vagy? Az utóbbi időben én sem hallok sokat felőled, remélem minden rendben. Hogy tetszik az új hely? Hallottam már jót is, rosszat is róla, remélem neked maximálisan előnyödre válik, hogy odaköltöztél. Következő levelemig kitartást kívánok és eredményes időtöltést új lakhelyeden! Csókol:

Anna

Kedves Eszter!

Hogy vagy? Régóta nem beszéltünk, igyekszem ezt bepótolni. Úgy tudom, az utóbbi időben nincs erőd figyelemmel követni a változásokat kicsi világunkban, így arra gondoltam, megírom őket levélben - alkalomadtán el tudod olvasni.

Utoljára decemberben hallottam rólad - azóta rengeteg minden történt. De az igazi változás most következik: júliusban kimegyek Rochesterbe. Addig két hónapom van és mivel fogalmam sincs, visszajövök-e valaha is, próbálom elrendezni az életemet. Néha úgy érzem magam, mint Sylvia Plath, aki üvegburokban nézhette végig, ahogy szétesik az élete; néha egyenesen kíváncsi vagyok, mi fog ott várni. Ismersz, nem vagyok félős ember, de időnként elfutnék az egész elől. Kíváncsi vagyok, más mit tenne ilyen esetben: hagyná összeomlani az életét és elmenekülne az emlékek elől, vagy ellenkezőleg, itt maradna, és mindenkinek a szemébe mondaná, hogy "többet nem látsz"? Biztos vagyok benne, hogy Neked az első verzió eszedbe se jutna, hisz most is annyira küzdesz, hogy megint mások szemébe nézhess!

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, a "kölcsönkenyér visszajár" mondás hatványozottan igaz. Tudod, volt egy fiú, aki kiment Angliába, én pedig megígértem neki, hogy 120 nap múlva utánamegyek. Az négy hónap! Elfutottam a megmérettetés elől. A levélváltásokat és a kapcsolatot is beszüntettem, alig 30 nap alatt - ami csak egy hónap - eltűntem a süllyesztőben. Az elején nehéz volt, persze, látni a másik vergődését, de mégis könnyebb, mint négy hónapig várni valakire, egy idő után pedig az emailek elmaradoztak... Úgy tudom, ez a fiú pár hónapja visszajött Magyarországra, de valami azt súgja, hogy soha többet nem találkozunk.

Kedves Eszter! A következő levelemig erőt és elszántságot kívánok Neked, gyógyulj meg minél hamarabb. Sokszor ölel: 

Anna