Egészen BA tanulmányaim végéig nehezen tudtam megfogalmazni, mi is az a Kommunikáció és Médiatudomány, és szerintem ezzel nem csak én voltam így. Nem azért, mert mondvacsinált szak lenne aminek nincs értelme, hanem mert amikor én bekerültem az ELTE-re, ennek a szakiránynak még nem volt létjogosultsága.
(A másik fő ok, hogy a "Mi az a kommunikáció?" kérdésre nem lehet egy mondatban válaszolni, hogy annyira szerteágazó. Kommunikáció, ja, de melyik? Személyek közti kommunikáció? Csoportos kommunikáció? Nagycsoportos kommunikáció? Vállalali kommunikáció? Tömegkommunikáció? PR? Méda? Tömegmédia? Társadalmi média? Retorika? Reklám? Még bele se lendültem. De nem ezért vagyunk most itt.)

Szóval a Kommunikációtudomány nagy hátránya, hogy ha jól csinálod a dolgod, nem tudsz megnézni egy filmet, nem tudsz meghallgatni egy számot anélkül, hogy ne "olvasnál a sorok között". Milyen üzenetet tartalmaz az anyag? Mi jön ebből át a hallgatóság számára? Milyen hatással van a társadalomra? Ezért szeretem a (szöveg nélküli!) elektronikus és a klasszikus zenét - megjelenített üzenetük nem jelent veszélyt a társadalomra, főleg mert előbbi esetben nincs is, utóbbi esetben meg nehezen értelmezhető.
Mert ami elhangzik, az létezik. Azzal, hogy "kommunikálsz" (ez alatt mindent értsünk most az egyszerűség kedvéért: beszédet, zenét, filmet, szöveg nélküli kommunikációt, testbeszédet), létrehozod, más szavakkal létjogosultságot adsz annak, amiről szó van. Példa: makacs foltok és mosószerek. Minden reklám elmondja, hogy X mosópor kiszedi a makacs foltokat, és mindenki tudja, hogy ez hírverés X mosópornak. A makacs foltokat minden mosópor valószínűleg ugyanúgy kiszedi. De tényleg vannak makacs foltok? A háziasszonyok és háziurak, képzeld, a makacs foltok előtt és után is kimosták a füvet meg a csokit. Annyi változott, hogy mostmár léteznek makacs foltok, mert valaki eleget dumált róluk.

Azért gyűltünk ma itt össze, mert megakadt a szemem valamin és gondoltam megosztom a kedves egybegyűltekkel, mielőtt mindenkinek az a tévképzete támadna, hogy minden a legnagyobb rendben van tömegkommunikáció háza táján.
Katy Perry, amennyire emlékszem, lányokkal csókolózott első debütálásakor, Magyarországon főleg Fireworks klipjéért ismerhetik, amit Budapesten forgatott. Az előbbit most nem kommentelem, utóbbi még kedves is a maga módján: tingli-tangli dallam, gyönyörű klip (éljen Pest!), a szöveg semmi veszélyt nem jelent. (Nincsenek zenei "makacs foltok".) A Teenage Dream-nél már kezdtem aggódni, mégiscsak itt romantikázik, hogy aszondja, "tegyünk meg mindent ma éjjel, nincs mit megbánni, csak a szerelem létezik". Amellett, hogy felettébb idétlenül hangzik, még felelőtlen szexre is buzdít. Emlékezzünk, a makacs foltok.
Lefordítom, ez hogy jön át egyeseknek: 
- A Katy Perry nyálas és idétlen hangja van egyébként is. - Mondhatják páran.
- A Katy Perry is milyen szépen megénekli a szerelmet. Én tudom, milyen az, amikor olyan szerelmes (kanos) vagy, hogy egy hotelben kötsz ki és csak a szerelem van ma éjjel, mindent megteszünk amit emberi fizikumunk csak enged. - Csak gumit húzzatok, könyörgöm. A Katy Perry azt már elfelejti megénekelni, de reménykedjünk, ő is húzott.
Ja, súgó: a férfi énekesek azt éneklik "jó a csöcsöd, meghúználak", a nők pedig azt, hogy "egészen beléd szerettem, megcsókollak még ma", de mindketten ugyanazt értik - a "meghúználak" ez esetben közelebb áll a valósághoz. Kivéve Madonnát, ő mindent énekel.

Figyelem, minden nő és lány, aki felháborodik, hogy a pasik azt éneklik, hogy "jó a csöcsöd, meghúználak", akiket zavar, hogy a pasik tárgynak kezelik őket a szórakozóhelyen 1-2 feles után, akik csodálkoznak a "Képviselőné Háztartásbeli Andrea" fenoménán, akik egyszer is elgondolkodtak a nő-férfi egyenlőség kérdésen. Ezt Katy Perry és társainak köszönjétek, meg a tömegmédiának, lásd kép alant.

Történt pedig, hogy a Katy Perry új számmal jött ki, E.T. a címe, ha valakinek ráncok űrlények jutnak eszébe, nem véletlen. Katy dalszövegében kifejezi elragadtatását és vonzalmát egy meg nem nevezett valaki iránt, hogy valahogy: "Csókolj meg, fertőzz meg a szerelmeddel, tölts meg mérgeddel. Mindenki azt mondja, tartsam magam távol tőled, de én érted mindent feladok!" Katy, két dolog. Egy: Egy pasiért nem adsz fel mindent, nőj már ki a teenage dream-ből. Kettő: óvszer!

Konklúziónk közelébe értünk. Először is, ha ártatlanságról énekelsz (ami alapján feltételezem Katy-t sok fiatal hölgy is hallgatja), nem pózolsz úgy, mint egy pornósztár. Láttatok már Lady Gaga-t ártatlanságról énekelni? Nem, ő összhangba hozza verbális és nem-verbális mondanivalóját.
Másodszor is, csodálkozol, hogy senki nem néz a szemedbe a szórakozóhelyen, ha a médiában a nő, mint olyan = félmeztelen, nagymellű burleszktáncos? És most nem Katy Perry-t akarom pellegérre állítani. A helyzet az, hogy mindenhonnan ez folyik. Pussycat Dolls. Beyoncé. J.Lo. Rihanna. Rihanna személy szerint úgy néz ki mostani albumain, mint akit megerőszakoltak és otthagytak a szénásban.
És itt bezárul a kör. Az átlagnő ki van akadva, hogy egyenlőség meg feminizmus, a médiából meg főképp egy kép jön át: nő=szextárgy. Hogy mi történik, amikor a kettő (medializált és való világ) találkozik, a következő videó mutatja.

A fenti videó amatőr felvételeket tartalmaz egy eldurvult parádéról New Yorkban, 2000-ből. A főleg férfiakból álló tömeg valahol elveszítette a fonalat ami a médiát és a valóságot illeti, és a hip-hop klipekben látottakat valósnak vélte. Más szóval, a "nő=szextárgy" féle makacs foltok valósággá váltak ezeknek a férfiaknak a számára és amikor a parádén résztvevő nők nem voltak hajlandók média-módra vetkőzni, a férfiak egyszerűen letépték róluk a ruhát. 
A baj az, hogy a médiában Katy Perry még könyörög is ezért.
 

- Kizárt, hogy én azon a kanapén aludjak! - dacoskodott öcsém és közelebb lépett felém. Amíg olyan tízévesek voltak, az erőkülönbség az én malmomra hajtotta a vizet, de van egy pont, ahol a kamasz fiúk minden külön erőbefektetés nélkül megizmosodnak és fene erősek lesznek. Az, hogy egyik öcsém kendóval, a másik meg kosárral segített rá erre az amúgy is dramatikus változásra, nem segített kierőszakolt hatalmam megtartásában.
- Akkor majd a Marci alszik. Én nem vagyok hajlandó kanapén aludni, múltkor is én voltam a hunyó. - Ott álltunk New York közepén a huszadik emeleten és ezen vitatkoztunk, meg hogy kinél legyen a kulcs. Marci, aki meghallotta a nevét és rájött, hogy itt még komolyat bukhat, úgy érezte itt az idő a közbeavatkozásra.
- A múltkor ÉN aludtam a pótágyon és ezúttal nem fogok. Aludjál te.
- És akkor majd az Áronnal fogsz egy ágyon aludni? - kérdeztem kárörvendően. Ebben a korban még nem tudják, hogy adott körülmények között megengedett fiútestvérrel egy ágyban aludni, de ezt most nem mondom el nekik. Még ráérnek felnőni.
- Engem nem érdekel, inkább az Áron, mint a kanapé! - mostanra mind a ketten ott álltak előttem, egymás mellett, a válluk extra széles volt és én nagyon-nagyon alacsonynak éreztem magam.
A fenébe. Ezt megszívtam.

Miközben ők ketten a legmélyebb álomban jártak a kényelmes ágyukon, a Nap lassan kezdett feljönni és én még mindig nem fejeztem be a házidolgozatom. A Buddhizmus tanár azzal a feltétellel engedett el az utolsó egy hétről, ha a házidolgozatom leadom kedd reggel nyolcig, ami konkrétan négy óra múlva lejár.
Legalább nem alszom a kanapén - gondoltam - és lehúztam a Starbucksba egy kávéért. Mini kávéért, mert hiába kerestem heti 300 dollárt, az rögtön el is ment nyári órákra és nekem annyi pénzem maradt csak, hogy néha-néha megjutalmazzam magam egy kávéval. Szívás volt az a nyár.
De azért a dolgozatom majdnem befejeztem reggel nyolcra és még pont időre odaértem a családi reggelire. Apám limuzint bérelt aznapra és külön turistautat szervezett nekünk New Yorkba. Az egész várost bejártuk, az egészet, és annak a sofőrnek annyi tudása volt, hogy reggel kilenctől délután háromig be nem állt a szája. Mindent tudott arról a városról, határozottan lenyűgöző tudással rendelkezett. Voltunk a Bronxban, az óriáskerekes parton, az ukrán negyedben, a zsidó negyedben, a gettóban, a Wall Streeten, a halpiacon és minden nagyobb negyedben megálltunk a helyi Starbucksban. Bírtam a pasit.
Még a reggelinél tájékoztattam apámat, hogy nekem még dolgozatom van, ha nem akarom elbukni a jól megérdemelt "A-mat". Tudod, milyen unalmas tud lenni a vallástan? És mennyire idegesítő úgy órára menni minden hétfő-szerda-péntek este hattól kilencig, hogy előtte dolgoztál és még nem ettél semmit aznap? De én mentem, és megírtam minden dolgozatot A-ra és minden beadandót kitűnőre, csak nem fogom az utolsó dolgozaton elbukni! Szóval a jópofa sofőr - aki egyébként magyar volt - kirakott háromkor a hotel előtt és továbbhúzott az öcséimmel. Öt kávé volt bennem, nem aludtam és már nem tudtam, mit írjak abba a dolgozatba, hogy meglegyen a 8 oldal, de megírtam. Mindenki tudja, miről beszélek, mindenki szenvedett már össze dolgozatot így. Elküldtem a kész esszét és ránéztem az órára. Három múlt, öcséim ötre érnek vissza. Én most itt aludni fogok.

Befészkeltem magam az ágyba és gyermeki mosolyra húzódott a szám...volna, ha valaki nem kopog. Ha nem raksz ki "ne zavarjanak" akasztót, a takarító bejön, én pedig nem raktam, úgyhogy kénytelen leszek felkelni és elküldeni udvariasan.
De az ajtóban nem a takarító állt, hanem anyám, tízcentis pántos sarkakon, fodros ruhában. Ugyanaz a gönc, ami ebédnél volt rajta és higgy nekem, azok NEM kényelmes cipők.
- Mi a pálya? - kérdeztem, de az ajtót csak félig nyitottam ki.
- Az én szobámban takarítanak és eddig gyalogoltam a Central Parktól és bepisiliek. - A Central Park vagy húsz perc sétára van, tornacipőben. Csoda, hogy anyám még állt a lábán. A fene jó szívem, az.
Beengedtem anyám és visszahúztam az ágyba. Már jött volna az a gyermeki mosoly, amikor...
- Na és milyen volt a napod? - Anyám az ajtóban állt.
- Fárasztó. - feleltem pikírten. - Nincs még kész a szobád?
- De, már reggel kitakarították igazából. Csak unatkoztam volna egyedül. - anyám lehuppant az ágyra. - Fiúk?
- Eladtam őket a sofőrnek, ágyat vettem a bevételen. Téged nem várnak valahol?
- Nem, egyedül vagyok most. - mondta anyám könnyedén.
Bárkinek bármi jött most le, anyám nem hülye. Ellenben ha idejött a szobámba, akkor tudja, hogy itt vagyok, szóval miattam jött ide. Anyám kemény nő, de mindig elmorzsol egy könnyet, ha vakáció után visszamegyek Amerikába és végül is tegnap késő éjjel csatlakoztam hozzájuk New Yorkban. Szóval ha tapad, a maga módján beszélni akar. Vagy kötődni. Én ma már nem alszok, az biztos.

Este Áronnal kínait vettünk a sarki kisboltban. Sehol nem volt egy kurva pad, úgyhogy leültünk a lépcsőre valami felhőkarcoló alatt és dobozból kínait ettünk. Az emberek, öltönyös üzletemberek meg divatos hölgyek mind egy kicsit kikerültek bennünket. Most mit mondjak. A Meridien szobájába nem volt pofám felvinni a kínait, de úgy megkívántam. Utána még elmentem sétálni a Central Parkba, de csak a kivilágított utakra.
Amikor hazaértem, öcséim már mélyen aludtak az ágyban, mind a kettő kihúzódott a két szélére. Ránéztem a kanapéra, visszagondoltam anyámra és arra, hogy öcséim is néha elmorzsolnak egy könnyet, amikor visszajövök minden vakáció után. Azzal levetkőztem, felhúztam egy mackónadrágot a korrektség érdekében és bekúsztam kettejük közé. És az a gyermeki mosoly mindhármunk arcán - az mindent megért.

Majd reggel kidumálom magam. 
 

Ennek most kivételesen semmi köze nem lesz Amerikához. 
Azon gondolkodtam, mi volt a legjobb dolog amit tanár osztállyal valaha csinált. Osztálykirándulás? Az nekem mindig kínkeserves volt a "ki-kivel-aludjon" miatt.
- Alhatok veletek?
- Kérdezd meg a Katát.
- Kata, alhatok veletek? 
- Kérdezd meg a Borit.
- Most kérdeztem meg, azt mondta, kérdezzelek meg téged.
- Akkor...akkor már megvagyunk öten, bocs.
Suli-buli? Az meg a nagy elvárások miatt volt szívás.
- Eljött! Itt táncol mellettem! Rám nézett! Ja, ott a barátnője mögöttem...
Nem arról van szó, hogy mindenki utált, hanem hogy nem volt legjobb barátom. Ellötyögtem a Katával meg a Damival meg a Nórival meg a Dórival meg mindenkivel, de egyikkel sem aludtunk ott, telefonálgattunk órákat, mentünk el együtt mittomén hova járnak együtt a jóbarátnők. Szóval amikor együttaludni kellett osztálykiránduláson, a jó barátnők elsőre "megvoltak öten", amikor meg később pasizini akartam, akkor nem volt, aki bemutasson és tudod, mennyire működnek ezek a "szemezünk" tervek. Semennyire.

Na de a számkirály, az nagyon ott volt. Elsőtől negyedikig, Hajni Néni hetente egyszer matekórán számkirályozott. A dolog egyszerű: mindenki feláll, Hajni Néni kérdez valami über-feladványt (mennyi 5x7, az akkor nehéz volt meg a vizsgadrukk is, stressz, hát tudod) párosával és aki hamarabb válaszol vagy nagy izgalmában helytelen választ lök be, leül. Következő páros, végig a 30 gyereken, da capo al fine, amíg már csak egy marad. Az a számkirály, aki aztán kimehet Hajni Nénihez, választhat az atom-szuper-kindertojásfigurák közül egyet, és aznapra megtarthatja. Asszem első-másodikban még arany korona kitűző is volt.

Gondolom az nyilvánvaló, nekem sokkal nagyobb élmény volt a számkirály, mint a Lobmayer Balázsnak, akinek a matek kevésbé ment. Szegény Balázs, ő az osztálykirándulást, a suli-bulit ÉS a számkirályt is utálta, egyikben sem volt sikerélménye. Ő volt az osztály feketebáránya, mindenki utálta, már nem emlékszem, miért. Valaki mindig a létra alján van és a kisiskolás gyerekek született karrieristák: felfele nyalnak, lefele taposnak. Balázsnak nem volt kimondottan pozitív élmény az általános.
Számkirályban egy nagy ellenségem volt: a Györkös Feri. Másodikban - saját bevallása szerint - kiolvasta Számvilágot, nagyon gyors volt, nagyon okos és én nagyon utáltam vele versenyezni Számkirályban, mert erősen kétesélyes volt a dolog. A többi középkategóriát lesöpörtem, de aztán jött a Feri és...életemben talán háromszor kaptam meg azt a k*rva koronát, mert a Feri mindig kiütött a végső menetben. 
Aztán jött a nyílt nap. Reggel első óra matek, Számkirály. Bent ül egy csomó szülő meg tanár, extra vizsgadrukk, ha itt elviszed a Számkoronát, mindenki tudni fogja, milyen penge vagy. Mindenki feláll, elindul a páros kérdezgetés, letarolom az ellenfelem, nincs itt hiba. Feri is tarol - őt majd elintézem később. Érzem, ez az én napom. Lobmayer Balázs következik, a feje vörös az izgalomtól, a tenyerét ezerrel törli a nadrágjába.
- Mennyi....mennyi ötször három? - kérdezi Hajni néni. Ennyi kérdést kitalálni, de unalmas lehet.
- Tizenöt! - Lobmayer Balázs gyorsabb mint a MIG-21-ek május elsején. Párja döbbenten leül, Balázs még döbbentebben mered Hajni Nénire. Tovább a következő párosra, szép lassan lefeleződik az állomány, indul újra a kérdezgetés előről. Bori a partnerem, okos de ez ma nem az ő napja, állva maradok. Elérünk megint Lobmayer Balázshoz, megint gyorsabb az ellenfelénél. Ha hordtam volna gallért, itt kezdtem volna lazítgatni. De Lobmayer Balázs nem ellenfél nekem, nem lesz itt para. Öten maradunk, az Ákos, a Kata, a Feri, a Balázs meg én, egyre gyorsabban kerül megint rám a sor, egyre kevesebb idő marad a stressz levezetésére. Már mindenki törli a kezét, nem csak a Balázs, aki sorra kiüt mindenkit: engem, az Ákost, a Katát. A végső összecsapás, Györkös Ferivel, magamban Balázsnak drukkolok, nem csak azért mert itt ma csoda történik, hanem mert nemár a Feri nyerjen megint. De azért ha összehasonlítjuk a Számkirály - matekzseni Ferit meg a mindenből bukásra álló Balázst... Szegény Balázs, pedig milyen ívesen szárnyalt eddig.
- Mennyi négyszer hat osztva hárommal? - ropog a kérdés Hajni Néni szájából.
- Nyolc! - süvölti Lobmayer Balázs, mielőtt Feri értelmezni kezdené a feladatot. Balázs feje virul, Feri dúlva-fúlva leül. Az osztály le van döbbenve: a feketebárány Balázs megnyerte a Számkirályt minden szülő szeme láttára.

Ezzel csak azt akarom mondani, mennyit ér a vizsgadrukk. Nem a teher alatt nő a pálma életérzésre gondolok, mert az túl sok nyomás, de hogy egy nulla eredmény felmutató gyerekből zseni lehet a megfelelő időben alkalmazott megfelelő nyomás segítségével.
Ja, a Balázst végül kivették az osztályból, asszem negyedik végén. Annyira nem teljesített és annyira utálta mindenki (szegény eskü nem tehetett róla), hogy az iskolaváltás szükségszerű lett. Amilyen kicsi a világ, a későbbi gimis osztálytársam, a Brigi osztálytársa lett, de ezt csak egyszer derítettem ki véletlenül.
- A Lobmayer Balázs?! Ismerem, ötödiktől jött hozzánk.
- Ja, tőlünk negyedikben ment el. Szegény, mindenből bukásra állt és utáltuk.
- Ki, a Balázs? Szerintem nem ugyanarról beszélünk. Nálunk színötös volt és mindenki imádta.
Ennyi. Nincs rossz gyerek, csak rossz kondíciók. 

Az egyetem Rosa Parks és mások előtt tisztelegve minden évben megünnepli a "Nemzeti Fekete Nők Hónapját". az ötlet jó lenne, ha fekete vagy, akkor azért ünnepelsz, ha nő akkor azért, csak a fekete haverjaim egyáltalán nincsenek elragadtatva az ötlettől. Kicsit olyan, mint Magyarországon a Nőnap, nagy felhajtás és nulla tartalom. Más szóval, igen kedves megemlékezni a fekete nőkről évente egyszer, de ott már baj van, ha meg KELL. Mit gondolsz, miért nincs fehér férfi nap?

Engem az eset annyiban érintett, hogy poszterverseny hirdettek a témában: a nyertes poszternek hatékonyan kell reklámoznia a Nemzeti Fekete Nők Hónapot, mindenhol kint fog lógni a kampusz falán, büszke alkotója pedig 100 dollárral lesz vastagabb. Nem nagy cucc, de érted, mégiscsak a te posztered nyerne, azért az milyen érzés? Már láttam magam marketing-guruként, beküldöm a poszterem, az irodában elájulnak, az emberek elsétálnak előtte és megjegyzik, hogy "na végre egy ütős reklám"...
Persze. A versenyt valami pasi nyerte meg, ennyit a marketing gururól. Még van hova fejlődni. Később kiszedtem a nyomdászból, melyik poszter nyert, mert azóta sem láttam kiakasztva sehol. Amikor a versenyt említettem (kerülgettem a témát, mint macska a forró kását), meglepetésemre így válaszolt:
- Tudom, milyen verseny, és szerintem a te posztered sokkal jobb volt. 
Kiderült, hogy két posztert kapott, az enyémet és a nyertes cuccot, szóval valószínüleg szoros volt a verseny. Legalább ez. Hogy maga a másik poszter miért nyert - más kategória. Én szeretem, ha nyomtatott reklámban egy üzenet megy át, de az fullba (arcon csap, ahogy Greg fogalmazott), nem szoktam telenyomni szöveggel. Mostmár ennyit pofáztam róla, mellékelem a képet, hogy értsd, mire gondolok. De hát, ő döntésük.

Délután kimentem életemben először az Erie Canalhoz, pedig itt van Pittsfordban, minden nap amikor megyek haza, a híd keresztülvisz rajta. Az Erie csatorna régen logisztikai előnyei miatt volt híres, mostanra már inkább kellemes időtöltés. Olyan igazi "ki a szabadba" feelingje van, ha érted, mire gondolok. Értetleneknek és vizuális tipusoknak mellékelek képet:

Persze itt most nyár van, énrám pedig - mikor máskor - télvíz idején tört a "ki a szabadba". Kicsit esett, kicsit megfagytam, de fílinges volt. Az épületek faláról a pára leette a festéket, az egyik étterem régen magtár volt (balközép kerek torony a képen), a nagy betontömb fogalmam nincs, mi. Nyáron a parton kacsák mászkálnak, mókusok kergetik egymást (azok olyan lököttek, állandóan teszik az agyukat, nem viccelek), hajókázni lehet és mászkálni a kis üzletek között. 

Egy ilyenbe tértem be a hideg elől péntek délután. Gregnek később úgy meséltem, "megpillantottam a gourmet feliratot és be kellett mennem, hisz érted," igazából a gourmet ÉS bor kettős hatása vonzott mágnesként. Meg kell értened, nem ittam egy rendes bort és nem ettem egy rendes fetasajtot, mióta itt vagyok. Naná, hogy be kellett mennem.
Az eladó nagyon kedves volt. Elmondta, hogy épp kifogytak sajtokból, de van itt csoki, olaj, balzsamecet, import sörök és borok, fűszerek. Végül vettem pár tábla csokit és meghagytam nekik a nevem és a számom, ha friss sajtok érkeznének.
- Végülis, van itt valami. - mondta a boltos hölgy. A pultján kint volt egy kivágott újságcikk, a nő volt rajta. Valami olasz neve volt - hát ez sok mindent megmagyaráz. - A kollégám mondta, hogy most nincsenek sajtjaink? Igen, mert be kellett vennünk őket a pultról, lejárt a szavatosságuk pár napja. Ám, ha ez nem zavarja magát, tudok segíteni most is, nem kell a hívásomra várnia?
Lejárt sajttal kereskedünk? Olyan bennfentesnek éreztem magam! Meg aztán, egy sajtnak nem árt meg pár nap! Naná, hogy benne voltam. A boltos előhozott egy nagyobbka darab francia kecskesajtot.
- Nem szükséges, - mondta, amikor elűhúztam a kártyámat. - Amúgy is csak itt maradna, odaadom önnek ingyen.
 

Amikor kiléptem az üzletből, a telefon jelzett, hogy új emailem van. Lacey volt az, a poszterverseny kiírója.
"Anna, sajnáljuk hogy nem a te posztered nyert. De mivel a verseny nagyon szoros volt és a képed lenyűgözött sokunkat, szeretnénk felajánlani egy csekket 25 dollárról, melyet felvehetsz irodánkban munkadőben. Béke, Lacey"
Jó hely ez az Erie Canal. 

Történt pedig otthonlétem alatt, hogy partiba mentem, kocsmázni, de kocsival. (Tapasztaltabbak felszisszennek.) Másnap jelenésem volt a nagykövetségen, meg egyébként is, nem kell minden este berúgni a jaj-de-régen-láttuk-egymást örömére, gyalogolni sem akartam, így egyetlen kólámmal felszerelkezve leültem a többiek közé. A nép már jó hangulatban volt, engem is be akartak rántani egy felesre, de én könnyű lélekkel nemet mondtam. (Hallod ezt, anyám?! Még hogy én nagyivó...)

Józanul részegek között lenni külön szociális terepmunka. Az egyik elsírja a bánatát, a másik elmélázik azon, mennyire nem részeg, a harmadik lekap mindenkit, a negyedik balhét provokál, telik az idő. De nem telt olyan gyorsan és eseménydúsan, ahogy én szerettem volna, amikor megláttam az egyik telefonját előttem. IPhone. Facebook alkalmazás. Játékok. Lesz itt izgalom!
De játékai nem voltak, csak agyatlan célbalövősek, úgyhogy az "én nem is vagyok részeg" átmeneti pajtással mellettem végigmentünk a telefon mélyebb rétegein. (Ha anyám ezt most tényleg olvassa, az szívás.) Valaki írt a telefonra, mi visszaírtunk. Becsületemre szóljon, megkérdeztem a tulajt, nem zavarja-e ez a nyitottság, de nem volt ellenére. Igaz, van a részegségnek az a foka, amikor minden jó ötletnek tűnik, na ő pont azon a szinten volt, de én jóindulatúan úgy vettem, hogy beleegyezett mindenbe. 

A haver aki írt, hamar rájött, hogy valaki mással beszél és megunta a dolgot, egy idő után meg nekünk is unalmas volt a játék és letettük a telefont.
- Na végre, lekoptatok róla - mondta Lovi Ati, a büszke tulaj. - Kinek írtatok?
- Csak annak a Májk haverodnak, de szerintem tudja, hogy nem veled beszél. Meg annak a Katának.
- Milyen Katának?
- Nem tudom, ő írta az smst - böktem az ujjammal a mellettem ülő gyerek felé. - Az volt az egyetlen női név az smsek között.
A változás Lovi Ati arcán szemet gyönyörködtető volt.
- Mit írtál neki?? - kérdezte és a hangja három oktávot ugrott felfele.
- Mondom, hogy nem én voltam. Annyi volt az sms a csajtól, hogy "Mikor jössz?" amire te visszaírtál annyit, hogy "most nem jó, majd kereslek". Gondoltuk korrigáljuk a döntésed és írtunk neki. "Most ráérek, te cicus." Ezt írtuk, nézd meg.

Lovi Ati (honnan szedte ezt a nevet...) felkapta a telefont az asztalról és végigpörgette az smseit. Tudtam, mikor ér az izgalmas részhez, mert sikolyra nyílt a szája és irgalmatlan gyorsan kijózanodott. Utána tárcsázott. Nem értem, még ha exnő is, ezt a hisztit egy sms miatt...
A vonal másik végén valaki felvette a telefont és Lovi Ati üvölteni kezdett.
- Laci! Laci! Ezek a barmok elvették a telefonomat és ANYÁDNAK megírták, hogy "most ráérek te cicus"! Anyád alszik már? Jó. Akkor húzzál fel a szobájába, vedd el a telefonját és töröld ki azt az smst, mielőtt anyád elolvassa és úgy dönt, hogy kirúg!
Egy pillanatra megállt levegőt venni és hozzám fordult.
- A főnökömnek írtatok! - Aztán válasz jöhetett a másik oldalról, mert visszatért a telefonjához. - Igen, Laci? Mondom ezek a hülyék azt írták anyádnak, hogy "ráérek te cicus"! Nem, az én telefonomról! Igen, a TE anyádnak!
Nyilvánvalóan a másik fél is ittas állapotban volt már.
- Hát hogy neki dolgozok és benne volt a száma a telefonomban, ezek a hülyék meg megtalálták! - kapcsolt még nagyobb hangerőre Ati. - Nem tudom, hogy találták meg, nem tökmindegy?! Húzzál fel anyád szobájába és töröld ki azt az smst!
Itt már a fél társaság vinnyogva röhögött, a mellettem lévő félájult gyerek is felébredt. Lovi Ati artikulálatlanul üvöltött ami még jobban megnehezítette a kommunikációt közte és feltehetően részeg Laci között.
- Nem érdekel, hogy Solymáron vagy! - üvöltötte Lovi Ati olyan hangosan, hogy a kocsma többi vendége is felfigyelt. - Ülj be akkor a kocsidba, vezess haza és töröld ki azt az smst!
Laci elvetette ezt az ötletet.
- Akkor hívd fel az öcséd, vagy a nagymamád, vagy bárkit aki otthon van, hogy menjenek fel anyádhoz és töröljék ki az smst!
Laci érezve a helyzet komolyságát, kockára tette minden megmaradt problémamegoldó képességét és felajánlotta Atinak, hogy felhívja az anyját. Atin kisebbfajta pánikroham lett úrrá.
- De ne hívd fel anyádat, te szerencsétlen! Pont ezaz, hogy ő nem olvashatja el az smst! Menjél haza, és csináljál valamit! Akkor teleportálj!

Az asztal fulladozott a röhögéstől, Ati meg tovább üvöltött a telefonba. A gyerek a másik oldalamon, Ati valami közelibb haverja odahajolt hozzám és ezt mondta:
- Ne aggódj, igazából élvezi.
Pár nappal később Lovi Ati felvett Facebookon. Azt, hogy még kezdeti unalmamban azon az estén a Facebook profiljára is írtam, már el is felejtettem. Tehát gyerekek, itt a tanulság. Ha részeg vagy, ne hagy elő az iPhone-od. Ha előhagyod az iPhone-od, tegyél rá zárat. Ha részeg vagy, előhagyod az iPhone-od és nem teszel rá zárat, viseld a következményeket.

Azt szeretem Nazarethben, hogy - hozzám hasonlóan - nyitott minden kérdésre, nemre és korhatárra való tekintet nélkül.

Valamelyik szerdán Sánta Ferenc látszott a kápolnában, a főiskola meghívásában (cigányzene, egyenesen Magyarországról). Meghívtam Natasát, az orosz lányt, meg valami magyar fiú, Tivadar is eljött, neki meg már régen beígértem, hogy elmegyünk valahova, mert hiányolja az szép magyar nyelvet. Én is, érthető ez. 
A koncert fantasztikus volt, de nem erről akarok én most beszélni itten, hanem Tivadarról. Félidőben, mikor mindenki kirajzott a folyosókra, Tivadar rábökött egy faliújságra:
- Ez mi?
- Faliújságnak tűnik elsőre, talán ha pontosítanál.
- Ez a plakát, ez itt.
Volt ott vagy száz plakát mindenfajta beszélgetésekről, összejövetelekről, rendezvényekről, elsőre nem is értettem, min van fennakadva. Tivadar ujja a "Transzszexuális beszélgetés" című nagyobb volumenű happeningre mutatott. 

Nazarethnek elég erős Meleg, Biszex és Transszexuális klubja van, egyszer elmentem az egyikre találkozóra elkísérni a biszex panamai fiút, és szerintem ez a legnagyobb klub a kampuszon. A legtöbb klub olyan 20 tagot számlál, ennek volt vagy 100, de talán több is. Amikor körülnéztem, nyilván sok arc láttán tört rám az "aha!" érzés, mert a legtöbb pasinak már az öltözködésén látszik, hogy meleg: egyszerűen jobb ízlésük van. Szóval élik az életüket, ha rákérdezel, akkor megítélésüknek megfelelően vállalják magukat, de nem kihívóak, élik az átlagos életüket. Nincs is baja senkinek, Nazareth nagyon toleráns. A legtöbb nem-meleg úgy van vele, mint én: irreleváns. Ha a barátom vagy, akkor nem azért leszel, mert meleg vagy nem meleg vagy, hanem mert megvan benned, ami egy barátban van. Ha nem vagy a barátom, akkor meg nem vagy a barátom, ez ilyen egyszerű.
A "Transszexuális beszélgetés" (transszexuális: ellenkező neművé átoperált személy) azért tetszett nagyon, mert a plakát szerint az előzőleg beküldött kérdésekre maguk a transszexuális tanulók fognak válaszolni, és szerintem ez jó ötlet a két oldal (melegek és nem-melegek) közelítésére. Ahhoz is nagy bátorság kell, hogy kiállj a tömeg elé és azt mondd, "igen, én transszexuális vagyok," és ahhoz is, hogy valaki azt gondolja, "nem bírom a transszexuálisokat, de fogalmam sincs, kik ők. Megyek, megkérdezem." Számomra tetszetős kezdeményezés, na.

- Egy beszélgetés, a transszexuálisokról azt hiszem, holnap lesz. Jó ötlet, nem? - válaszoltam Tivadarnak.
- Szerintem inkább gusztustalan.
Kinyílt a bicska a zsebemben. 
- De miért is? (Anyám kérdezi ezt állandóan így, de miért is? És attól is kinyílik a bicska a zsebemben, de anyám potenciális veszekedési ellenfél, szóval vele nem kezdek.)
- Ahogy a volt osztályfőnököm mondta - folytatta Tivadarunk - régen tilos volt, most már szabad, amikor kötelezővé teszik, akkor fogok elköltözni innen.
- Te Tivadar, azzal ugye tisztában vagy, hogy amikor az osztályfőnököd ezt mondta, akkor a - felteszem harmincfős - osztályodból egy vagy két tanuló meleg volt? Szerinted ez nekik hogy hangzott? 

Tivadar továbbá azt is kifejtette, hogy nem bírja az amerikai lányokat. 
- Próbálkoztam velük, de túlságosan más az értékrendjük. Sipákolnak. Sört isznak. Túl sok a kulturális különbség, nem lehet az amerikaiakkal egy kapcsolatban élni.
- Hát nem tudom, Tivadar. Szerintem nem lehetetlen vegyes kapcsolatot fenttartani.
Hogy ezt miből gondolom.
- Azért - mondtam, és már nagyon le akartam pattintani - mert én már egy éve ezt csinálom, és szerintem minden csak inteligencián meg tiszteleten múlik.

Ja, várj, ezért nem megy Tivadarnak a vegyes kapcsolat.
 

Amikor Taro, a japán diák elkezdte meghajtogatni az első darukat, még sajnáltam is.

Áprilisban, valami nemzetközi délután keretében vezette be ezt az ötletet, és mint sok nemzetközi rendezvényt, ezt se sokan tekintették meg, így Taro 20 ember előtt - ebből 15 cserediák - prezentálta ötletét, miszerint 1000 darut kíván meghajtogatni. Kínosan is éreztem magam, mert a jelenlévő 5 másik ember inkább csak lézengő volt, nem a rendezvényre jöttek.
A japán hiedelem szerint, 1000 origami-daru szerencsét hoz. Akkor volt a földrengés Haitiban, Taro ezért 1000 darut akart hajtogatni, hogy szerencsét és javulást adjon Haitinak. Aznap hajtogattunk vagy 20-at, aztán feledésbe is merült a dolog.

Amikor az indonéz lány kórházban volt, figyelemelterelőnek origami papírt vittem neki, azt hajtogattuk mindig, amikor meglátogattam. Ha mások is jöttek, akkor mások is hajtogattak, extra piciket, meg nagyokat, meg félresikerülteket is. Kórházban gunnyadni elég unalmas dolog lehet, én még soha nem csináltam, de az indonéz lány a zártosztályon volt (tényleg zárják az ajókat), mert a nazarethi orvosok aggódtak, hogy öngyilkos lesz. Mit szépítsem. Szóval amikor tudtam, meglátogattam, a többieknek meg beadtam valami dumát, hogy ételmérgezést kapott, azért került be. A mongol és a laoszi lány az első hét után ment be Antihoz, mert addig nem akart senkit látni. Mivel nem mondhattam el nekik, miért van bent, annyira hülyék meg nem voltak, hogy bevegyék az ételmérgezést, Antira hagytam, elmondja-e nekik, vagy sem, miért van kórházban. Elmondta, mert amikor visszamentem a szobába, néma csendben ült mind a három. Akkor hajtogassunk, hát most mit lehet tenni?

Az indonéz lány nemsokára kikerült, eljött a május, és mindenki hazament, kivéve egy-két cserediákot, Tarót például. Ő egy évre érkezett Amerikába, a barátnője is Texasban tanult egy évet. Egyszer láttam Tarót levelet írni, rózsaszín papírra, megkérdeztem, min ügyködik. Levél a barátnőjének. Á, mondom, szerelmes levél.
Taro ebbe belepironkodott, hogy hát a japánok azt úgy nem szokták. Lefordíttattam vele a levelet, mert én olyan tapintatos vagyok, és kiderült, hogy tényleg nem szerelmes levél, mert nincs benne egyszer sem a "szeretlek" szó. De még a "hiányzol" sem.
- Taro, mondtam, te most félrefordítottál, vagy ezt komolyan kihagytad? És akkor hogy fogja tudni, hogy szereted, meg hogy hiányzik neked?
- Azt mi nem mondjuk, mondta Taro, hanem kimutatjuk. 

Nem tudom, hogy lehet akkora mértékű szerelmet kimutatni, ami egy jóféle romantikus kapcsolatban van, de ráhagytam. Végülis, japán.
Aztán eljött a születésnapom, és megkértem Tarót, hogy segítsen főzni, mert nagy szakács ám és fene jókat szokott főzni. (A koreai gyereket is berántottam, hogy csináljon szusit.) Taro pedig nagyon izgult, kiütközött belőle a japán vér, és eltervezte, miket fog főzni, és hánykor találkozunk, és mikor megyünk alapanyagokat venni, mindent kitalált előre. Végül kiderült, hogy a Niagara vízeséshez tervezett út is aznapra esik, és Taro nem lesz itthon, főzni sem tud hát. De azért eljött velem bevásárolni, én pedig megígértem neki, hogy hagyok egy kis gulyáslevest, mire hazajön, mert korán reggel indul és csak későn fog visszaérkezni. Hazamentünk, kiraktam a kolesz előtt és elmentem aludni én is.

A születésnapom nagy siker volt. Mindenki, aki barát, eljött, eléggé odatettem magam, és jóféle gulyáslevest főztem, rá is vetették magukat a többiek. Phil, a koreai gyerek odasettenkedett mellém és a kezembe nyomott két nagy dobozt. 
- Taro küldi, nézett rám a csíkszemeivel, boldog születésnapot kíván.
A két dobozban valami japán főétel volt, rizseshús féleség, a tetején pedig tojáslepény. Az egyik lepényre ketchuppal a nevem volt írva latin betűkkel, a másikon pedig japán kalligráfiával.
- Te Phil, mikor csinálta ezt Taro?
- Tegnap este, miután hazajöttetek a bevásárlásból.
- De mi éjfél után érkeztünk haza.
- Tudom, háromig ezen dolgozott. Utána meg indulnia kellett a Niagara vízeséshez.
Szóval így mutatják ki a japánok. Nekem meg a pofám lesült, mert gulyásleves nem maradt egy csepp se.

Taro novemberre fejezte be az 1000 darut. Sokan látták az ebédlőben, vacsora után hajtogatni, sokan segítettek is neki. November végén pedig, amíg a többiek hálaadásra hazautaztak, Taro fogta a darukat, és repülőre szállt.

Greg felpakolt és elvitt a Wegmansbe csokit venni. Az egész amiatt a házidolgozat miatt volt statisztikából, amit ma kellett beadni. Greg - amikor még nem a lacrosse foglalta le minden idejét - hasít kémiából és biológiából, de a matek nem az erőssége. Sosem értettem, ha valaki jó kémiából, akkor miért nem megy neki a matek, de persze nekem meg a matek ment és minden évben épphogy nem kapáltak el fizikából. De mégis, a kémia meg a matek...

Szóval Greg halasztotta a projektet, nekem meg pont érdekemben állt, hogy jó jegyet kapjon rá. Nem azért, mert akkor majd lehet vele kommunikálni a nap hátralevő részében és nem rajtam tölti ki a dühét, hanem mert ha 4.0-ás átlagot produkál ebben a félévben, a szülei megtámogatják egy Budapest-Rochester retúrral. Szóval ha Greg nem képes magától megszerezni azt a jegyet, majd én itt feltűröm az ingujjam (meg a matek amúgy is piskóta). Ítélj el és mondd azt, hogy gyakorlatilag a hátamra kötöm Greget és úgy repülök vissza Magyarországra. Én csak elérem amit akarok. 

Hogy visszatérjek eredeti témámhoz, beadtuk a dolgozatot, 5 órán keresztül ültem a Greg mellett, mivel a végére már elfogyott a türelme és csak egymásra dobálta a táblázatokat, egy kicsit gány lett, kicsit savanyú volt, kicsit sárga, de a miénk. Greg ezutóbbi beszólásomat nem annyira értette.

Aztán felpakolt és elvitt a Wegmansbe, ahol az amerikai "ünneprontás", és most szó szerint beszélek, újabb tanújelét tapasztalhattam meg. Arról nem is beszélek, hogy egy hónapja, mikor elkezdődött a tökszezon, szó szerint elárasztották az egész parkolót tökökkel (és nem lopták el őket!). De az, hogy október 27-én, amikor még 58-at kell aludni karácsonyig, már feldíszített fenyőfákat meg karácsonyi díszekkel van tele az egész áruház, az mindent visz. Még csak most szombaton lesz Halloween!

És nagyban nyomják, mert az 5 darab fenyőfa mellett volt kirakva Snoopy-s postaláda, a földbeverhető változat, kivilágitva karácsonyi izzókkal, volt sokszáz tekercs csomagolópapír, tonnányi porcukor és liszt a sütéshez, de tudod mit? Ha nem akarsz sütni, az se baj! Mert a Wegmans két toronnyi almáspitét is felhalmozott! És ennél még lesz jobb is, csak győzzem kivárni. Szinte látom azokat a kiket a Grincsből a Wegmansben, ahogy a hangszóróban izgatott hangon bemondják, hogy "még 58 nap a karácsonyig" és hirtelen minden ki rohangálni kezd fel-alá.

Amúgy is ez számomra érzékeny téma, mert 20 millió New York állambeli lakossal ellentétben, én várom a telet. Majd egyszer írok a karácsonyról nálunk otthon, ha megvan, hogyan reggelizünk, na az csak egy reggeli. De azért van annak romantikája, hogy öcséim konyhakéssel faragják be a fát a talpba, vagy hogy amikor feldíszítettem egy nap (nem viccelek) alatt a fát, akkor a macska felmászik rá és lehúzza.

Szóval Amerika már készen áll a karácsonyra. Nem tudom, én voltam régen Wegmansben, vagy tényleg ugrottuk a hálaadást?

(ps. Azoknak, akik tényleg azt gondolják, hogy azzal, hogy én írtam meg a Greg házidolgozatának a felét, valóban kvázi a hátamra kötözve cipelem el Magyarországra és ezzel túlságosan kiteszem a lelkem, na azoknak azt üzenem, hogy de grátisz vastagabb lettem egy kilónyi csokival és nincs bűntudatom. Quid pro quo.)

1. A bank
Túlhasználtam a kártyámat. Nem tudtam, hogy van ilyen, és csak egy pár centtel, de ez elég volt ahhoz, hogy a bank rögtön rárakjon 30 dollár pótdíjat, és hetente 10 dollár további késedelmi díjat. Mivel akkoriban kaptam meg a kártyát és feltételeztem, hogy mivel nem kreditkártya, nem fogja engedni, hogy mínuszba menjek, tudtomon kívül pár hétig érleltem a késedelmi díjakat az egyenlegemen. Amikor végre - szerencsére - ránéztem a bankkivonatomra, már 70 dollár mínuszban volt.

Magyar megoldás: ezt megszívtad. fizetsz. 
Amerikai megoldás: a mongol lány bíztatására elmondtam keserű sorsom a bankki alkalmazottank, hangsúlyozva, hogy hallatlan, hogy pár cent miatt 70 dollárt fizessek és egyébként is, erről nekem semmi tudomásom nem volt. Eredmény: a késedelmi díjat semmissé tették, nekem csak az eredeti 30 dollárt kellett kifizetnem.

2. A telefontársaság
Megkaptam az új iPhonet, agyba-főbe telefonáltam Magyarországra. Kijött a számla: 1.000 dollár. Kisebb pánikroham után elhatároztam, részletifzetési lehetőséget kérek a társaságnál, majd szép lassan kiköhögöm a díjat. (De azóta figyelmesebben telefonálgatok.)

Magyar megoldás: ezt megszívtad. fizetsz. (A magyar percdíjak mellesleg alacsonyabbak.)
Amerikai megoldás: Az ügyintéző talált nekem egy nemzetközi percdíj-csomagot, amit visszamenőlegesen érvényesített a számlámon, 1000 dollárról 300 dollárra csökkentve azt. Bónusz: a kártyafüggő iPhone 300 dollárba kerül Amerikában (kb. 75.000 Ft).

3. A kábelesek
Internet kellett az új lakásba, találtam is egy hejre csomagot ingyenes routerrel, ingyenes kiszállással 35 dollár per hóért. De nem találták a címemet az adatbázisban, be kellett fáradnom személyesen az egyik irodába. Az ügyintéző megtalálta a címet, beírt a 32 dolláros csomagra, még örültem is, hogy végül olcsóbban jöttem ki egy pár dollárral.
- 80 dollár lesz a végösszeg, most kéretik fizetni - közölte a szőke fejével. Mondom, hogy ugrottunk 32 dollárról 80-ra? 
- Az a szervízköltség.
- De az szervíz ajándék volt, a telefonban mondták.
- Nem tudom, ki mondta, de a szervíz 45 dollár - mondta a szőkeség. Itt kellett volna gyanút fognom, de már akadoztam a növésben, kellett a net. Letettem a 80 dollárt és távoztam. 
Egy hét múlva kijött a szerelő, hozott netet, egy méteres kábellel. Kiderült, nem a wifi csomagot kaptam, hanem az alap internetet, így amikor fel akartam menni a netre, szó szerint a sarokban kuporogtam, egy méteres pórázon. Gyors se nagyon volt, felhívtam az ügyfélszolgálatot hát. "Esetleg frissítse a böngészőjét" tanácsukat még hidegvérrel elengedtem a fülem mellett, de amikor az ügyfélszolgálatos azt vetette fel, "talán a laptopja nem elég gyors," kijött a szemem, mint a csigának. Senki se sértegesse a Macbook Promat.
- Nem megy a net, értse már meg. Tudom, hogy a névleges 1.5 megabites sebességet soha nem fogja elérni, de hogy tizedannyival vánszorog, az pofátlanság.
- Úgy látom, magát az alapcsomagba írták be. Az Ön sebességge annak megfelelő.
Kértem hát átigazolásomat az eggyel gyorsabb csomagba. Szervízdíj megint, átiratkozás, különbözet, a számlám vészesen emelkedett, mindezt azért, mert a hülye szőke picsa nem értette, mit akarok.
Másodjára jöttek a szervizesek, másodjára bíztam Gregre a lakást, mert nekem órára kellett mennem. A számlám már olyan 150 dollár körül lebeghetett, de végre, végre lett vezetéknélküli, extra-gyors internetem. Fél órára, aztán a router tönkrement.
- Maga csak hírvivő, tudom, hogy nem szabadna magára zúdítanom a mérgem és higgye el, erősen tartom magam - mondtam erőltetett hangon a telefonba. Az ügyfélszolgálatos a másik oldalalt rendes arc volt. Sajnálja, ami történt, ki tud küldeni valakit HOLNAP, aki kicseréli a routert.
- Holnap egyetemen vagyok, mellesleg a szerelők most mentek el fél órája. Nem tud valakit kiküldeni MOST?
Nem, de ha holnap sem jó, akkor a legközelebbi időpont szombat.
- Idefigyeljen. Gondolom látja az adatlapomon, hogy már így is sokszor és sok szervizesüket fogadtam, mert valaki az elején nem volt képes felfogni, amit mondok. Nem tudom, az akcentusom miatt van-e ez, de ez esetben nagyon sajnálatos, mert mindenki más ebben az országban megért, csak a Time Warnerrel, magukkal volt problémám, és emiatt kemény 100 dollárokat kell fizetnem. Két hétig vártam a netre a maguk hibájából, jöjjenek ki azonnal és legyen ennek itt vége.
Az ügyfélszolgálatos kezdett ideges lenni és bekeményített. Nem az ő hibája - gondoltam és megadtam magam. Greg harmadszorra is jöhet vigyázni a lakásra, milyen szerencse, hogy nincs órája pénteken.
- Köszönöm a segítségét - mondtam rezignáltan - már csak egy kérdés. Van-e valami csatorna, mondjuk egy virtuális panaszkönyv, ahol a benyomásaim a Time Warnerről kommunikálhatom, mert lenne mit elmondanom bőven.
Az ügyfélszolgálatos azt a számot ajánlotta, amit legutoljára tárcsáztam.
- Minden tiszteletemmel - mondtam - az a szám, amit mondd, az ügyfélszolgálatra vezet, ez pedig azt jelentené, hogy sajnálatosan magával kell üvöltöznöm, most és itt, mert remélem nem várja el, hogy csak ezért újratárcsázzam a számot. Ugyanakkor en mindkettőnk számára kínos lenne, hiszen maga egy ügyfélszolgálatos, semmiképp nem tehető felelőssé a Time Warner inkompetens hozzáállásáért. Felettébb szomorú lennék, ha valóban magához kéne címeznem a véleményemet.

Magyar megoldás: évekig veszekszel a UPC-vel.
Amerikai megoldás: az ügyfékszolgálatos jóérzése, meg a rábeszélőkészségem 50 dollár kedvezményt eredményezett a számlámról. Amikor megvoltunk, a pasas még felajánlotta, hogy bekapcsol a főnöke hangpostafiókjára, tomboljam ki magam ott. 
- Nem szükséges. - mondtam sunyi mosollyal az arcomon. - Érdekes módon minden haragom elszállt.

Amig ekezet nelkul irok, addig inkabb nem is irok.
Amig nincs a magyar laptopomon net, addig ekezet nelkul irok.
Amig nincs net az uj lakasban, addig a laptopon sincs.
Amig koltozok es ki nem jonnek a kabelesek, addig nincs net.

Majd szolok nekik, hogy huzzanak bele, Te meg addig turelemmel legy.

A lány kora reggel tűnt fel a bolt előtt.
Rózsaszín pulóver volt rajta és szürke mackónadrág, szőke haja kontyba fogva. Lassan lépkedett, szinte tipegett és egyik kezével a hasát fogta. A másikban ütött-kopott fémkancsót szorongatott. 
Olyan lassan jár, mint az idő - gondoltam, elnézve, ahogy közeledik az utca végéből. Aznap vásár volt, fehér sátrak szegélyezték az út két oldalát, a vásárosok csak most kezdtek kipakolni. A lány mosolyogva nézte a bódésokat, a már kintlévő vásárfia mellett ugyanolyan derűs közönnyel ment el, mint a még lezárt sátrak mellett. Az emberek nem igen foglalkoztak vele - mindenki el volt foglalva a reggeli pakolással. Páran megnézték, de ugyanúgy tova is siklott a tekintetük rögtön. 

Még harmatos volt a fű, de a nap már most melegen sütött. A mindörökké hangos kabócák idejében nekikezdtek hangolni, mostanra már hangos zizegésük megszokott aláfestőzene lett. Egy pimasz mókus mogyorót dobált a kocsimra, a galambok pedig, azok a köpönyegforgató árulók, kárörvendő burukkolással élvezték a reggeli műsort. Minden állat tudta az utcában, hogy a mókus a blokk királya, elkaphatatlan és kimondottan szemtelen.
A lány odaért az üzletem elé és az ajtót nézte.
- Elnézést, azt hittem, esetleg már nyitva van, de látom, vasárnap délben nyit. - Azzal már tipegett is a lépcső felé. Nehézkesen járt, én meg amúgy is korábban akartam nyitni a vásár miatt, visszahívtam hát. 
- Fáj valamije? - kérdeztem, elnézve ahogy a gyomrát markolja.
- Egy kis gyomoridegesség, nem fontos. Van valami nyugtató teája, menta esetleg? - A hangja nem volt se halk, se hangos, tisztán és nyugodtan beszélt, bár erős akcentussal.

A tornácon ültettem le és besiettem a konyhába. Teát kevertem neki, mentából az idegességre és kamillából a fájdalomra. A lány nyugodtan nézte a vásárosokat és a házakat az utcában. A galambok megunták az ingyenműsort és elrepültek. 
- Mennyivel tartozom? - kérdezte a lány, kancsóját az asztalra rakta. Ültében is fogta a hasát.
- Ne foglalkozz vele, szívem. A vendégem vagy.
Biccentett egy aprót és annyit mondott:
- Nagyra értékelem. 

Fél óráig pakoltam még, mire mindent helyre raktam, az asztalokat, a székeket, szórólapokat. Az asztalra fehér abroszt tettem, pár széket pedig beállítottam a kertbe, a lila akác alá. Izgága verebek fürödtek a madáritatóban. A lány egyszer odajött segíteni, de viszaküldtem a tornácra, utána csak ott ücsörgött. Derűs arcán néha átsuhant valami, ilyenkor még jobban megszorította a hasát és kortyolt egyet a teából. 
Amikor végzett, odajött megköszönni a teát még egyszer. 
- Várj itt - mondtam, és besiettem pár kártyáért az üzletbe. - Itt ez a négy, nem, öt kártya, a vendégem vagy mindegyikkel egy teára. Remélem, tudtam segíteni. 
A lány megint biccentett és megköszönte a kedvességemet, majd elindult vissza, amerről jött, fém kannája ott lifegett a kezében. Lassan tipegett, de mégis, amikor megint felnéztem, már nem volt sehol.

Az újságcikk szíve és lelke az első bekezdés, a lead (líd), aminek izgalmasnak is kell lennie, hogy az olvasó továbbolvasson, de rövid és velős is legyen, hogy - nos, hogy az olvasó továbbolvasson.
Egy ideális lead egy-két mondat hosszú, másfél soros, ha kinyomtatod, így nem néz ki hülyén. Nem lehet száraz és ne közöljön minden információt, mert akkor meg minek továbbolvasni, ugye?
De itt a nagy kérdés: mi van, ha olyan hírt közölsz, amit nem lehet ragozni, vagy igen, vagy nem? OJ Simpson perénél senki nem volt kíváncsi a rizsára, ott mindenki egy szót keresett. Bűnös. Nem bűnös.

Újságírás tanárom azt a hasonlatot bájoskodott kitalálni leadírásra, hogy "ha egy hatalmas rovar karmaiban vergődsz és már csak 10 másodperced van a halálig, hogyan mondanád el, mi történt?"
Hogyan? Hogyan rakod bele azt a rengeteg érzést, ami egyetlen egy szónak a kimondásakor is feltolulhat? Egy pernél, hogyan írod le a remegést, ahogy dobol a szíved, nem mersz a bírákra nézni és a földet fixírozod a szemeddel, az izzadt tenyeret és a megkönnyebbülést amikor kimondják: "nem bűnös"?

Egy másik újságíró, nem emlékszem már ki, földrengést tudósított, aminek mellesleg ő is szenvedő alanya volt.
"Tíz másodperc semmi. Mondd ki hangosan. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nolc. Kilenc. Tíz. És ennyi időm volt leérni a földszintre, ki a házból. Tíz másodperc rengeteg."
Pofás kis lead, nemdebár? Ez hát az újságírás és amúgy mindenfajta írás lényege. Hogy azt is kifejezd, ami nem szó, ami nem teljesen leírható szavakkal, amit át kell élni, hogy tudd, milyen érzés. Minél inkább úgy érzed, olvasás közben átéled a történést, annál jobb munkát végzett az író. Volt már, hogy zenehallgatás közben libabőrös lettél? Az olvasó nem lesz libabőrös a szövegtől, de ha nyomot hagy benne, ha elgondolkodik, ha felidézi néha-néha amit olvasott, akkor az már nem szöveg. Az emlék.

Anyámék meglátogattak Amerikában, az egész család. Utolsó este étterembe mentünk, kellemes helyre fantasztikus ételekkel, hiányoltam már az ilyet. Egyébként is jó hetet tudtunk magunk mögött, kellemes beszélgetést folytattunk le, de én ismertem már nevelőapám. Tudtam, ha eldől a sorsom, akkor az ma este fog eldőlni és úgy ültem ott, mint OJ Simpson a perén. Remegő gyomorral, izzadt tenyérrel, nem nézel a bírákra, az étlapot fixírozod.

Így kell hát leadet írni. Vársz egy szóra, amit sejtettél, de nem biztosra, ami hónapokig tartó visszafojtott lélegzetet szabadít ki a tüdődből és egy életet változtat meg. Egy szó. Egyetlen szónak ilyen hatalma van. Maradok Amerikában.
 

 - Két fajta ember van: a gyors meg az éhes - mondta volt anyám barátja a családi reggelik alkalmával. A család 'mediterrán reggeliket' tartott minden vasárnap alkalmával, ami nem igazán illett bele a magyar délebéd koncepciójába, viszont annál inkább kényelmesebb volt. Amikor én még "kis drága" voltam, az öcséim meg a szombati esti láz kifejezést kimerítették közös, elalvás előtti játékvonatozással apámmal, szóval soksok évvel ezelőtt szinte minden nyarat Görögországban töltöttünk és sokat felszívtunk az ottani életvitelből, persze csak a számunkra előnyöseket. Ennek egyike volt a mediterrán reggeli.
Anyám már korán reggel elment a piacra és raklapnyi gyümölccsel, zöldséggel, sajttal, kecsketejjel és egyéb fantasztikusan finom dolgokkal tért vissza. Aztán csendben, hogy a szomszédok nehogy meghallják, hogy ő még csak most csinál reggelit, nekiállt tojást sütni, turmixolni, kenyereket vágni (mert legalább ötféle kenyér volt olyankor az asztalon), zöldségeket szeletelni, tejet felfőzni és persze teríteni, ami nem könnyű, ha a szomszédok elől el akarod rejteni, hogy délután kettőkor pakolod ki az esszcájgot. Amikor pedig mindevvel készen volt és a második világháborús orosz hadsereg élelmezésére elég ételmennyiség kikerült szépen elrendezve az asztalra (mindig is csodáltam, hogy nem tört össze alatta), lehetett gyülekezni. Ez volt a nap fénypontja nevelőapám számára.
Vigyázva, hogy véletlen se a bejárati ajtót használja, hanem a szomszédokhoz közelebb eső teraszajtót, kilépett a kertbe és elüvöltötte magát:
- Fiúk, REGGELI!
Utána odasereglettünk az asztal köré, élveztük anyám bosszús arcát egy pár percig, majd nekifogtunk. Beszéltünk és reggeliztünk, sokszor órákon keresztül. 

Ha látnád azt a rengeteg ételt az asztalon összezsúfolva, de mégis precíz rendben, megértenéd, anyám mennyire háklis volt főzés és terítés szempontjából. Kulináris kiművelésem aztán évekkel később ötcsillagos francia, indiai, orosz, olasz éttermekben folytatódott, karácsony másnapján a Gundelban (de állítom, hogy a legjobb magyaros nagyanyám tyúkhúslevese, meg az alföldi birkapörkölt). 
Most, hogy beköltöztünk az új házba, megörültem a hatalmas vidéki konyhának, és elővettem a konyhakést a bőröndből ahol használatlanul lapult hónapokig. Menüt terveztem és annak megfelelően bevásároltam, minden napra más konyhát tervezve és egészen eszembe se jutott, hogy Greg amerikai izlése menthetetlenül elcsökevényesedett.
Lecsót csináltam első nap, csippentősre sikerült. A két pasi izzadt fenemód, de lenyomták. Második nap spagetti carbonarat, amikor Greg odasunnyogott mellém.
- Csípős lesz?  - kérdezte a lehető legsemlegesebb hangon. A mi családunk igen szabadon kezeli a csípős fogalmát, de szerintem Greg erre már akkor rájött, amikor egyszer rajtakapott a kamrában evőkanállal extra-csípős szószt enni.
- Nem lesz csípős, már majdnem kész amúgy is - azzal a felvert tojásért, művem befejező akkordjáért nyúltam.
- Az mi? - kérdezte Greg gyanakvó arccal. Itt követtem el a taktikai hibát.
- Tojás. Ráöntöm a tésztára, elkeverem és ehetjük is.
- Úgy érted, nem főzöd meg a tojást?! - Greg, mint minden amerikai, túlértékelte a "nyers" kifejezést, rólam pedig azt tartotta, az ördöggel cimborálok, mióta egyszer meglátott bekapni egy szelet nyers bacont. A tatár bifsztekről meg hallani sem akart.
- Gondolom, kicsit tovább főzhetem ezúttal - mondtam megadóan, magamban pedig eldöntöttem, hogy minden, veszélyesebb hadműveletet mostantól teljes titokban hajtok végre.
Tilalmát kiterjesztette a sóra is, így kénytelen vagyok akkor belecsempészni az ételbe, amikor nem néz oda. Meglehetősen idegesítő. A túl fűszeres sem fekszik az amerikai ízlésének, de ezt nem meri így kimondani, mivel a magyarok extra-csípős, paprikás, fűszeres konyhájukról ismertek errefele. Szóval kénytelen vagyok balanszírozni a világkonyhák és az amerikai között. Szerencsére, mint minden pasi, azért neki is csak az a legfontosabb, hogy legyen mit enni, így legtöbbször hagy kiteljesedni, cserébe én visszafogom a sófogyasztást. (A fűszerekből nem engedek.

Tegnap este a tévé előtt ültünk, bolognai spagetti volt a menü, de már csak az üres tányérok fölött meredtünk a képernyőre, ahol valami ürge épp egy 7 fontos hamburgert (kb. három és fél kiló hús) igyekezett benyomni. Körülötte a tömeg hangosan bíztatta, egy csinos kis nőci odament, és megcsókolta a pasi húslétől és kechuptól csöpögő száját. A tömeg még hangosabban örömködött. Kérdésemre Greg elmondta, hogy a fószer food-challenge-t, evőpróbát hajt végre, amit majdnem minden étterem meghirdet. A legnagyobb hamburger, a legcsípősebb chili, a legtöbb hotdog... leg, leg, leg. A megalomán amerikaiak itt is kitesznek magukért.
- Remélem tudod, - mondtam szkeptikusan - hogy ez az evőpróba a te országod találmánya.
- Bizony ám, a miénk! - mondta, ragyogva a büszkeségtől. Visszanéztem a tévére, ahol a tömeg ünnepelte a pasast, pólója zsír-, és mustárfoltos volt. Érdekes módon nagybögyű, de vékony nőcik is körülugrálták.
- Nem akarok negatív lenni - mondtam - de ha azt gondolod, EZ férfias, akkor muszáj vagyok kiábrándítani téged: szerintem nem az. - Azért nem akartam házsártosnak sem tűnni, így hozzátettem:
- Felőlem annyit eszel, amennyit akarasz, amíg így nézel ki - és vitathatatlanul előnyös lacrosse-izmaira mutattam. 

Egy valamit nem leszek képes soha megszokni: a vacsora idejét. A mediterrán-reggelinek köszönhetően mi sötétedés után szoktunk enni, ami nyári esteken sokszor este nyolc utánra esik. (Ez egy nagyon, nagyon szépített szám a valósághoz képest. Viszont tudom, hogy anyám az időeltolódás dacára is rögtön publikálás után felhívna és addig rágná a fülem, amíg le nem veszem a blogról, hogy tízkor sem akar még senki enni. A szomszédok, ugye.) Ehhez képest Amerikában vacsora hatkor van, ami komoly ellentéteket szült köztem és Greg között: idegesítő volt, amikor ott körözött körülöttem és elkínzott hangon kérdezte, mikor lesz máááááár vacsora??? És, nehogy azt gondoljam, csak megjátssza, hangosan korgatta mellé a gyomrát, amitől a finom, francia etiketten nevelkedett lelkemet a frász törte ki.
Kompromisszumos megoldásként este kilenckor van vacsora, pont félúton a Wagner- és a Hadnagy- időpont között (tudom, Mama, a szomszédok).

Én meg azóta az éjféli snacket még józanon is a nap legfontosabb étkezésének tartom.
 

Hazafelé gyalogoltunk szokásos szombati esti kocsmatúránkból. Ilyenkor a többiek nekikezdenek inni este hétkor, hogy tizenegyre már széles jókedvük kerekedjen és valaki kocsijában elindulunk bele a nagy éjszakába, pontosabban a Monroe sugárúton fekvő kocsmák egyikébe. Oxford, A Mérges Kacsához, Lóhere - csupa magát írnek kiadó kocsma fekszik egymás mellett, amerikai söröket árulva. Ezek a kocsmák diákokra vannak szabva, a legtöbb nem személyi, hanem pofa alapján szelektál, ha hejre leányzó vagy, esetleg ismered a csapost, bemehetsz akkor is, ha nyilvánvalóan másvalaki mosolyog a 35 dollárért nyomtatott, hamis személyidről.

És a sör kancsója öt dollár, másfél literes kancsót raknak eléd ezért az összegért, színültig töltve sörrel, meg poharat, amennyit akarsz. És a zene mindig jó, a hangulat mindig tetőponton, mert a barátok ott vannak veled, egyébként is, ki kell engedni a gőzt a sok meccs után, legalább péntek-szombat este. Aztán lassan elcsendesedik a kocsma, az utolsó, poharába elkeseredetten kapaszkodó iszákos bajtársat is kiebrudalják, de ilyenkorra az, akinek a kocsijában érkeztünk, már nincs sehol (megelégelte, hogy nem ihat és hazament), így következhet az este elengedhetetlen részét képező részeg-séta. 

Elegem van ebből - mondta Scott valamelyik nap a TV előtt ülve - gyalogolni haza, minden este party után, nem mehet ez így tovább!
Szerintem nem volt vészes, még a legmesszebbi kocsmától is három cigi volt az út (20 perc), ami nekem a rövid-kategóriába tartozik. De úgy tűnt, a fiúk elégnek találták azt a testmozgást, amit a pályán töltenek és szót tett követett. Új ház után néztek.
Az új lakás négy sarokkal és egy felüljáróval közelebb volt a kocsmákhoz, a híres Rookies pizzériától egy utcányira. Rookies pizzája volt a legjobb akkor is, ha nem részeg-kajának használod, de a pizzéria bátorkodott kihasználni, hogy a kocsmák kettőkor zárnak és egyedüliként a környéken hajnali négyig volt nyitva. Az a tény, hogy amennyivel közelebb volt az új ház a kocsmákhoz, annyival volt messzebb az egyetemtől, senkit nem izgatott különösebben. 

Az igazat megvallva, boldog is voltam, hogy otthagyjuk a régi házat. Bár volt saját lakásom az East Enden, több éjszakát töltöttem Gregnél, mint otthon és amikor a főbérlő felhívott, hogy hamarabb jön vissza Koreából, Greg felajánlotta, költözzek hozzá a nyárra. A régi háztól a frász tört ki, elszívta minden erőmet és rémálmokat okozott, őszinte izgalommal reméltem hát, hogy az új ház jobb erőket hordoz magában.
Az új ház kedves, pirosszínű, kandallós darab volt, hatalmas, vidéki konyhával. A fiúknak tetszett, hogy van hátsó kert ahol lehet sörözni, a tágas földszint, ami ideális lesz majd a partiknak és a barátságos szomszédok, akik biztosítottak minket, hogy nem hívják ránk a rendőrséget egy-egy jobban sikerült parti esetén. Engem viszont a kockaköves padló fogott meg a kamrában, a külön öltöző a hálószobában, a hangulatos nappali vörös falakkal és sötétbarna, öntöttvas radiátorokkal, pásztorokkal és bárányokkal rajtuk. Az új ház mindenki tetszését elnyerte.

Aztán a fiúk olyan titkot fedeztek fel, ami alapjaiban rázta meg a boldogságukat és azóta is tanácstalanul ülnek otthon. A konyhában nem volt mosogatógép.
- Beoszthatnánk mindenkit napi váltásban - ajánlotta Jake, fél óra fejtörés után.
- Vagy mindenki kaphatna egy felcímkézett poharat, tányért, evőeszközt - vetette fel Scott.
- Irigyellek titeket a problémáitokért - mondtam - mi akkora nagy ügy a mosogatásban?
Azt nem is mondtam nekik, hogy Magyarországon amellett, hogy az emberek gyalogolnak, még kézzel is mosogatnak. De valahol megértettem őket. Anyám mindig mondta, hogy a nagymama, az ő nagymamája kézzel dagasztotta a kenyeret. Tudod, mikor tudnám kézzel dagasztani a kenyeret! Előbb szakadna le a kezem! Egyszer tojásfehérjét kellett felvernem, de nem volt habverő a közelben. Gondoltam hát nagyokat a nagymamára és villát ragadtam, aztán eszembe jutott, hogy van itt a házban egy lacrosse játékos aki fekve nyomja a sokat. Ördögi mosolyra húzódott a szám. Tudom, hogy a férfiak nem tudnak varrni, mert a finommotorika nem olyan fejlett, mint a nőknél (bezzeg amikor mesterlövész-puskával kell lehúzni az ellenséget XboX-on), de akinek dagadnak a mindenféle izmai, majd most megfeszíti őket és felveri nekem a tojáshabot.
Két perc után kiküldtem a konyhából és elkönyveltem magamból, hogy a nagymama is fekve kinyomta volna a sokat, ez alapján a teljesítmény alapján.
Szóval mindannyian csökevényesedünk, és egyszer mindenki értetlenül fog állni a mosogatógép hiánya felett. Vasalni már most se vasal sok ember, én mondjuk szeretek, meg is döbbentettem Greg anyját ezzel a ténnyel.
- Igen, hallottam, hogy egyesek kiteregetik a mosottat, állítólag kevésbé lesz gyűrött - mondta elgondolkodva. - De hogy vasalni?!

Szóval hagytam a pasikat törődni a csapással, amit a sors rájuk mért, és  felmentem inkább kiteregetni. Greg, megunva a szemmel láthatóan megoldhatatlan kérdést, követett. Ő néha el szokott mosogatni abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy megtagadtam a további főzést, ha nem találok otthon legalább egy, használható lábost mikor hazaérek. 
Csak egy-két nedves nadrág volt, amik nem száradtak meg a szárítóban. Gondoltam, 30 fok van odakint és 33 idebent, kirakom őket a széktámlára ahelyett, hogy lemennék a pincébe és beindítanám a szárítót csak ezért a pár ruháért.
Greg hitetlenkedve tapogatta a ruhákat és aggódó arccal megkérdezte:
- Nem viszed le őket?
- Szívem, megsülünk, olyan meleg van idebent. Pillanatok alatt száraz lesz. - Még mindig zavarodott arcát látva, poénkodni próbáltam. - Tudod, a ruhák szárító nélkül is megszáradnak.
Gregnek, hála nekem, van már valamennyi rálátása kultúrája defektjeire.
- De nem Amerikában! - mondta, majd csókot nyomva a homlokomra, leoldalgott a konyhába, hogy elmosson egy lábost mielőtt észreveszem, hogy megint az utolsó pillanatra hagyta.