- Két fajta ember van: a gyors meg az éhes - mondta volt anyám barátja a családi reggelik alkalmával. A család 'mediterrán reggeliket' tartott minden vasárnap alkalmával, ami nem igazán illett bele a magyar délebéd koncepciójába, viszont annál inkább kényelmesebb volt. Amikor én még "kis drága" voltam, az öcséim meg a szombati esti láz kifejezést kimerítették közös, elalvás előtti játékvonatozással apámmal, szóval soksok évvel ezelőtt szinte minden nyarat Görögországban töltöttünk és sokat felszívtunk az ottani életvitelből, persze csak a számunkra előnyöseket. Ennek egyike volt a mediterrán reggeli.
Anyám már korán reggel elment a piacra és raklapnyi gyümölccsel, zöldséggel, sajttal, kecsketejjel és egyéb fantasztikusan finom dolgokkal tért vissza. Aztán csendben, hogy a szomszédok nehogy meghallják, hogy ő még csak most csinál reggelit, nekiállt tojást sütni, turmixolni, kenyereket vágni (mert legalább ötféle kenyér volt olyankor az asztalon), zöldségeket szeletelni, tejet felfőzni és persze teríteni, ami nem könnyű, ha a szomszédok elől el akarod rejteni, hogy délután kettőkor pakolod ki az esszcájgot. Amikor pedig mindevvel készen volt és a második világháborús orosz hadsereg élelmezésére elég ételmennyiség kikerült szépen elrendezve az asztalra (mindig is csodáltam, hogy nem tört össze alatta), lehetett gyülekezni. Ez volt a nap fénypontja nevelőapám számára.
Vigyázva, hogy véletlen se a bejárati ajtót használja, hanem a szomszédokhoz közelebb eső teraszajtót, kilépett a kertbe és elüvöltötte magát:
- Fiúk, REGGELI!
Utána odasereglettünk az asztal köré, élveztük anyám bosszús arcát egy pár percig, majd nekifogtunk. Beszéltünk és reggeliztünk, sokszor órákon keresztül. 

Ha látnád azt a rengeteg ételt az asztalon összezsúfolva, de mégis precíz rendben, megértenéd, anyám mennyire háklis volt főzés és terítés szempontjából. Kulináris kiművelésem aztán évekkel később ötcsillagos francia, indiai, orosz, olasz éttermekben folytatódott, karácsony másnapján a Gundelban (de állítom, hogy a legjobb magyaros nagyanyám tyúkhúslevese, meg az alföldi birkapörkölt). 
Most, hogy beköltöztünk az új házba, megörültem a hatalmas vidéki konyhának, és elővettem a konyhakést a bőröndből ahol használatlanul lapult hónapokig. Menüt terveztem és annak megfelelően bevásároltam, minden napra más konyhát tervezve és egészen eszembe se jutott, hogy Greg amerikai izlése menthetetlenül elcsökevényesedett.
Lecsót csináltam első nap, csippentősre sikerült. A két pasi izzadt fenemód, de lenyomták. Második nap spagetti carbonarat, amikor Greg odasunnyogott mellém.
- Csípős lesz?  - kérdezte a lehető legsemlegesebb hangon. A mi családunk igen szabadon kezeli a csípős fogalmát, de szerintem Greg erre már akkor rájött, amikor egyszer rajtakapott a kamrában evőkanállal extra-csípős szószt enni.
- Nem lesz csípős, már majdnem kész amúgy is - azzal a felvert tojásért, művem befejező akkordjáért nyúltam.
- Az mi? - kérdezte Greg gyanakvó arccal. Itt követtem el a taktikai hibát.
- Tojás. Ráöntöm a tésztára, elkeverem és ehetjük is.
- Úgy érted, nem főzöd meg a tojást?! - Greg, mint minden amerikai, túlértékelte a "nyers" kifejezést, rólam pedig azt tartotta, az ördöggel cimborálok, mióta egyszer meglátott bekapni egy szelet nyers bacont. A tatár bifsztekről meg hallani sem akart.
- Gondolom, kicsit tovább főzhetem ezúttal - mondtam megadóan, magamban pedig eldöntöttem, hogy minden, veszélyesebb hadműveletet mostantól teljes titokban hajtok végre.
Tilalmát kiterjesztette a sóra is, így kénytelen vagyok akkor belecsempészni az ételbe, amikor nem néz oda. Meglehetősen idegesítő. A túl fűszeres sem fekszik az amerikai ízlésének, de ezt nem meri így kimondani, mivel a magyarok extra-csípős, paprikás, fűszeres konyhájukról ismertek errefele. Szóval kénytelen vagyok balanszírozni a világkonyhák és az amerikai között. Szerencsére, mint minden pasi, azért neki is csak az a legfontosabb, hogy legyen mit enni, így legtöbbször hagy kiteljesedni, cserébe én visszafogom a sófogyasztást. (A fűszerekből nem engedek.

Tegnap este a tévé előtt ültünk, bolognai spagetti volt a menü, de már csak az üres tányérok fölött meredtünk a képernyőre, ahol valami ürge épp egy 7 fontos hamburgert (kb. három és fél kiló hús) igyekezett benyomni. Körülötte a tömeg hangosan bíztatta, egy csinos kis nőci odament, és megcsókolta a pasi húslétől és kechuptól csöpögő száját. A tömeg még hangosabban örömködött. Kérdésemre Greg elmondta, hogy a fószer food-challenge-t, evőpróbát hajt végre, amit majdnem minden étterem meghirdet. A legnagyobb hamburger, a legcsípősebb chili, a legtöbb hotdog... leg, leg, leg. A megalomán amerikaiak itt is kitesznek magukért.
- Remélem tudod, - mondtam szkeptikusan - hogy ez az evőpróba a te országod találmánya.
- Bizony ám, a miénk! - mondta, ragyogva a büszkeségtől. Visszanéztem a tévére, ahol a tömeg ünnepelte a pasast, pólója zsír-, és mustárfoltos volt. Érdekes módon nagybögyű, de vékony nőcik is körülugrálták.
- Nem akarok negatív lenni - mondtam - de ha azt gondolod, EZ férfias, akkor muszáj vagyok kiábrándítani téged: szerintem nem az. - Azért nem akartam házsártosnak sem tűnni, így hozzátettem:
- Felőlem annyit eszel, amennyit akarasz, amíg így nézel ki - és vitathatatlanul előnyös lacrosse-izmaira mutattam. 

Egy valamit nem leszek képes soha megszokni: a vacsora idejét. A mediterrán-reggelinek köszönhetően mi sötétedés után szoktunk enni, ami nyári esteken sokszor este nyolc utánra esik. (Ez egy nagyon, nagyon szépített szám a valósághoz képest. Viszont tudom, hogy anyám az időeltolódás dacára is rögtön publikálás után felhívna és addig rágná a fülem, amíg le nem veszem a blogról, hogy tízkor sem akar még senki enni. A szomszédok, ugye.) Ehhez képest Amerikában vacsora hatkor van, ami komoly ellentéteket szült köztem és Greg között: idegesítő volt, amikor ott körözött körülöttem és elkínzott hangon kérdezte, mikor lesz máááááár vacsora??? És, nehogy azt gondoljam, csak megjátssza, hangosan korgatta mellé a gyomrát, amitől a finom, francia etiketten nevelkedett lelkemet a frász törte ki.
Kompromisszumos megoldásként este kilenckor van vacsora, pont félúton a Wagner- és a Hadnagy- időpont között (tudom, Mama, a szomszédok).

Én meg azóta az éjféli snacket még józanon is a nap legfontosabb étkezésének tartom.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.