Kedves Eszter!

Mi történt Veled legutóbbi levelem óta? Hallom, közös barátaink voltak meglátogatni magányodban. Remélem, a hogylétedről szóló hírek, miszerint állapotod romlott, csak kétségbeesett kiáltások, miközben ha lassan is, de gyógyulsz. Nem látogattalak meg soha, úgy gondoltam, az igazán közeli barátaid súlyos terhe, hogy ilyen állapotban ágyad mellett legyenek, az én dolgom, hogy sokat gondoljak rád, ezzel is segítve javulásodat.

Ugyanakkor egyre inkább érzem, minden bíztatásra szükséged van. Mesélték, néha sírsz. Nem lehet könnyű elviselni azt a világot, ahol most élsz és sajnos elképzelni senki nem tudja, mit láthatsz a szemeiddel, hogyan néz ki az a másik élet. Teljes szívemből remélem, egyszer kinyitod a szemedet és elmondod, mit láttál.

Ami engem illet, az előző levelemben leírt folyamatoknak vége. Két hete pénteken összepakoltam mindenemet a volt munkahelyemen és eljöttem. Mint a filmekben, kellett egy nagyobb doboz, hiszen ébren töltött óráim legjavát itt töltöttem és egy saját kis világot alakítottam ki magamnak. Nehéz a gondolat, hogy azokat az embereket, akiket barátaimnak neveztem és akikkel az elmúlt egy év nagy részét együtt töltöttem,  nem látom többet. Persze, tartom a kapcsolatot néhányukkal, de ki tudja, fogok-e még találkozni bármelyikkel... Az ügyvezető viselkedése várható volt. Nem számítottam öröm- vagy búcsúkönnyekre, de reméltem, azért pár szót tudok mondani és tisztességesen elköszönni tőle. Nem mintha a formális kapcsolatnál egy kicsivel is több lett volna köztünk, de mégis, ez volt az első igazi munkahelyem és szerettem itt dolgozni. Lehetett volna rosszabb is és meggyűlöltethette volna velem a munkát, mint most a FigyelőNet, ahol a gyakorlatomat töltöm.

Az olasztanártól is elköszöntem, igaz, búcsúkávézásunk inkább szólt arról, hogy a vele régen történt dolgokról mesélt, mint hogy a közösen eltöltött időkről beszéltünk volna.

Kiderült, hogy a gép július 5-én indul. Tudod, kicsit félek. Nem a repüléstől hanem attól, hogy itt kell hagynom Tibort. Tudom, akkor van csak esélyem túlélni ezt a hat hónapot (vagy inkább megőrizni a kapcsolatot köztünk), ha a tanulásra koncentrálok és a kilengés lehetőségét is elkerülöm. Nem nekem való hat hónap távkapcsolat... Kovács Dani, akinek véleményében feltétlen bízom, tegnap egy baráti sörözésen leült beszélni Tiborral. Nem tudom, miről volt szó köztük, egyik sem mondta el, de amikor visszaültem közéjük, ennyit súgott a fülembe: "Tartsd meg őt." Pedig soha nem volt egy pasi mellett sem...

A baj velem van. Mindig azzal támadtam Tibort, túlságosan függ a szüleitől, hiszen 27 éves és még most is kéthetente hazajár. De tudod, én vagyok az, aki naponta órákat beszél az anyjával telefonon és én nem tudtam ellentmondani neki, amikor a kész tények elé állítottak: mész Amerikába. Én okoztam ezt a gyilkos helyzetet és én hibáztatom Tibort, hogy nem jön velem. Ironikus, nem? A másik, és ezt hiába kenném anyámra, hogy sosem fordult meg komolyan a fejemben, hogy visszadobjam ezt a lehetőséget. Előre és előre kell hajtanom magam, nem tudom abbahagyni. Nem tudok megállni egy pillanatra, hogy levegőt vegyek és körülnézzek, mi mellett rohanok el. Mindig azt szoktam mondani, ami nem öl meg, az erősít és hogy majd a sírban pihenek, de kíváncsi vagyok mikor olvad össze ez a kettő és áll meg bennem az a perpetum mobile, ami hajt.

Jólesne egy kis pihenés, de saját magamat akadályozom meg benne. Néha eljátszom a gondolattal, hogy valami külföldi faluba költözöm, vagy akár csak le Sopronba Tiborhoz. De mindannyian tudjuk, hogy nem menne.

Következő levelemig kitartást kívánok Neked,

szeretettel ölel,

Anna

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.