Bármilyen meglepő, a reklámkészítők bizonyos emberi értékek alapján készítik többé-kevésbé hatásos kisfilmeiket. Ilyen érték például az egyéni boldogság (fülig ér a szám, mert a mosóporom fehérebbre mos), a testkép (ha a mosóporom fehérebbre most, boldog vagyok és több időm jut az edzésre) és az individualizmus - illetve annak hiánya (a mosóporom fehérebbre most, több időm jut az edzésre és többet tudok lenni egymagam és a családommal is).

Bizony, az emberek tartozni akarnak valahová, ezt nevezhetjük akár társadalmi elismerésnek is: már a suli óta tudja mindenki, hogy vannak a menők, akik ismernek mindenkit és vannak a lúzerek, akik egyedül ülnek az első padban. Amikor három évvel ezelőtt elkezdtem egyetemre járni az ELTE-re, gyakorlatilag csak az előadás tényleges idejét töltöttem az épületen belül, meg azt a kétszer három percet, amíg elsétáltam a bejárattól a teremig - ennek persze az volt a hátulütője, hogy nem ismertem senkit. Kérdezte is az épp aktuális pasi egyszer: 
- És, ismersz már valakit?
- Nem, ami elég kiakasztó, mert többnyire egyedül ülök valahol a sor szélén. 
- Egyedül?! - a hangja elvékonyult. - Legalább a lúzerekkel barátkozz már össze!
Ez új volt. Tudtam, hogy van a fentebb részletezett rangsor, de hogy az individualista különcök még a lúzereknél is lejjebb vannak... Aztán meg tudod, hogy szól a ranglétra szabály: lefele taposni, felfele nyalni. 

De hogy visszatérjek a jelenbe: meglehetősen gyorsan, akárhogy tiltakoztam, de eljött a tavaszi szünet Nazareth-ben, és mindenki nyaralni ment: a szerencsésebbje Floridában, a kevésbé szerencsés a családi ház hátsó kertjében sütteti a hasát. És ahogy három éve megtanultam, vannak az atomlúzerek, a ranglétra legalsó fokán: képviselik a csoportot azok, akik a kampuszon maradtak. Van egy szellemkastély hangulata, mivel senki, de senki nincs itt, az épületek be vannak zárva, vagy rövidített nyitvatartással operálnak, az eső folyamatosan esik és hideg van. 
Rutinosak a barátaim, ők már töltöttek el egy hetet így a kampuszon ősszel, és tudják, napok alatt bele lehet őrülni a csendbe, így összejárunk minden nap, ebédelni, vacsorázni, mi öt lúzer, és miénk a nap. Semmit nem kell csinálni, semmi követelmény, hajtás, elvárás vagy feladat: lazulunk, na.

A tavaszi szünet első napján beszéltem anyámmal a hektikus bevételi forrásomról.
- Az jó, ha kedden utalok pénzt? Addig nem fogsz éhezni, vagy ilyesmi?
- Hülye vagy? Hiszen nyitva van a menza, napi háromszor ehetek - mondtam én, a felnőtt nő nagy lazán és leraktam a telefont, egyébként is mennem kellett reggelizni.
Két perccel később sírástól elcsukló, remegő hangon hívtam vissza anyámat:
- A menza bezárt a tavaszi szünetre... Tudnál inkább hétfőn utalni?

Anyám megnyugtató válasza után összeszedtem a gondolataim és arra jutottam, hogy a mongol lánynak lesz kajája, neki mindig van, ő valahogy be tudja osztani a pénzét, szóval elmentem hozzá. Kiderült, hogy ugyan van ennivalója, de most reggelire siet, menjek vele.
- Az jó, de gondolom megvan, hogy a múltkor nem tudtam fénymásolni, mert annyira le vagyok égve?
A mongol lány nem akadt fent ezen.
- Tudom, én adtam kölcsön, hogy visszafizesd a tartozást a szobatársadnak. De ez a reggeli jó lesz, és ingyenes! - rángatott tovább.

Szemfülesek gondolom megtalálták a hibát a fenti mondatban: jó és ingyenes nem járnak kéz a kézben egymással, de nekem viszont igen hangosan kezdett korogni a gyomrom, nem volt hát más választásom, mint a mongol lánnyal tartani. Kiderült, hogy a reggeli egy fiatal filippínó házaspár házában esett meg, az összeszokott vendégsereg pedig számomra is tartogatott ismerős arcokat: volt ott két indiai (mi mást tanulnának, mint programozást a rochesteri egyetemen), egy paraguay-i lány az amerikai férjével és a pár hónapos babájával, két vietnámi, négy kínai és persze a nazareth-i küldöttség: egy amerikai, egy mongol, egy vietnámi, egy indonéz és jómagam. A világ legvegyesebb baráti köre egy hatalmas, roskadozó asztalt állt körbe és a nem-szedek-elsőre-de-csorog-már-a-nyálam című izgalmas leggyengébb láncszem játékot játszották. Mert a reggeli tényleg fantasztikus volt, a házigazda forró csokit és teát szolgált fel a rántotta, spenótos és baconos quiche, bagel, gyümölcs és croissant mellé. Reggel 10:30-kor érkeztünk és délután 13:30-kor búcsúztunk el, a közbülső időt evéssel kitöltve.

Az a reggeli életmentő volt. Nem csak azért, mert jó reggeli volt és én éhes voltam, hanem mert bár mindenkinek máshogy ferdült a szeme és mindenkinek más árnyalatú volt a bőre, az az egy, nem elhanyagolható közös vonás egy nagy kiterjedt családdá tett bennünket arra a pár órára: mindannyian tudtunk angolul és mindenki beszélt mindenkivel.

Március 13, szombat, 18:49, Budapest, Magyarország: egy kávézó tulajdonosa a március 15-i dekorációt tervezi hétfőre, megünnepelni, hogy maroknyi, majd egyre több magyarnak volt mersze felszólalnia egy olyan évszázadban, amikor az individualizmus és a nacionalizmus volt a legfontosabb érték egyike. Honnan jössz?
Március 13, szombat, 12:49, Rochester, NY, Egyesült Államok: egy magyar lány tucatnyi más ország szülöttével amerikai reggelit eszik egy filippínó házaspár házában. Hova tartasz.

Boldog március 15-ét. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.