Ha nekem parás találkozni a közeli családtagokkal, akkor a pasiknak még parásabb engem bemutatni a szélesebb rokoni körnek. Kedvesek lesznek majd? Viselkednek és nem riasztanak el? Vagy úgy hatnak majd, mint egy csapat intézetből szalajtott?

Én pedig mindig megnyugattam a pasikat a nagy esemény után, hogy alaptalan volt az aggódás - és igazából sosem hazudtam.

A nagy nap ezúttal hálaadást jelentette és szerencsére addigra már biztos alapokon nyugodott a kapcsolat a családdal, így abban a tudatban léptem be a nagynéni házának ajtaján, hogy mindig lesz legalább két mentőövem, ha a kedves rokonság nem akarna velem beszélni vagy ellenkezőleg, túl sokat beszélnek.

A baj az, hogy hiába vagyok itt már fél éve, még mindig úgy érzem magam néha, mint egy süket autista. Süket, mert ha az emberek gyorsan beszélnek és ha hangzavar van, csak minden második-harmadik szavukat értem és körülbelül úgy viselkedek, mint a süketülő nagymami: hevesen és széles mosollyal bólogatok. Nem mindig jön be, főleg amikor pár másodperc bárgyú mosolygás után rájövök, hogy a másik választ vár, azért néz rám olyan kérdően.
De ennél még rosszabb, amikor nem tudok válaszolni, még csak egyszerűen beszélgetni sem. Kavarognak bennem az élmények, az érzések amiket elmondanék Neked, de csak mosolyogni tudok és félig összefüggő tőmondatokat összehordani, amik az árnyékát sem adják vissza annak, ahogy magyarul - főleg írásban - kommunikálok.
Szóval felváltva játszottam az autista és a süket szerepét már vagy fél órája és közben vagy hússzor meghallgattam az "ó magyarországról! és éhes vagy?" című viccet, minden alkalommal felszabadultan nevetve, mintha most hallottam volna először. Kemény munka.
Aztán a sors úgy gondolta, hogy kedves lesz hozzám ezen a napon és rám vetette vigyázó szemét az egyik rokon formájában: valaki úgy gondolta, egy üveg fehérbor illeni fog az alkalomhoz és én, aki elkeseredetten szorongatta a vizespoharát már fél órája, hát én nagyon megszerettem azt a rokont. Bár tudnám, ki volt, könnyebb lenne imába foglalni a nevét. 

Kedvencem a nagynéni volt. Kicsit lököttnek tartják, ő pedig még rá is játszik erre. 
- Szüksége van valami segítségre? - kérdeztem, miközben a konyhában tüsténkedett.
- Úgy érted, mentálisan? - fordult hozzám a legőszintébb arccal.

A legkeményebb viszont a nagymama volt, tőle óva intettek. "Nem gonosz ő, csak szókimondó," próbált az anyuka előre felkészíteni. (Naja, ő még nem tudja, milyen az, amikor ÉN elememben vagyok.) Szóval nagyi megtalált, miközben én a bort pocsoltam és elhatározta, levizsgáztat szarkazmusból:
- Miért iszol bort ha még nem töltötted be a 21-et? - kérdezte felettébb károgó hangon.
- Azért mert már betöltöttem. 21 vagyok. - feleltem és ez egy egész rövid pillanatra megtorpantotta. De aztán ellentámadásba lendült és a pasimhoz fordult:
- Nem mondtad, hogy 21! Miért van neked ilyen öreg barátnőd?!
- A legmélyebb tisztelettel - mondtam - de a kor igenis számít és jó értelemben. Ezt mind a ketten tudjuk, nemde?
A nagyi szemében megcsillant valami. Hirtelen témát váltott:
- Láttad már a nyelvemet? - kérdezte én meg azt hittem, dobok egy hátast. Az első gondolatom az volt, örülök én, hogy összebratyiztunk, de ez egy icipicit gyors. Még csak most iszom a második pohár boromat! A második pedig az, hogy az öreg emberek Amerikában is szeretik a nyelvüket, fogukat, torkukat, mindenféle belső szervüket mutogatni - ezt mindenképp ki kell blogolnom később. Már fogalmaztam magamban, hogy szabaduljak a helyzetből, amikor a -tejfölösképű- pasim apja a segítségemre sietett.
- Nagyi, nem hiszem, hogy ezt most kellene - szólt, én meg hálásan néztem rá, majd megkönnyebbülten fordultam vissza a nagyihoz.

A látvány annyira szörnyű volt, hogy ijedtemben hátralöktem a széket. A nagyi kinyújtott nyelve kb. 15 centire volt tőlem és úgy nézett ki, mint egy Rorschach-teszt: össze-vissza volt szabdalva és a hegek feketén világítottak ki a sápadt nyelvéből. Jól van, nagyi, te nyertél - gondoltam magamban miközben rendeztem az arcvonásaimat.
A többiek nevettek a nagyi jól megkomponált viccén. Pár perc múlva kiderült, hogy veleszületett a történet és nem heges a nyelve, hanem csak mintás. Anyajegy a nyelven, vagy mi a szösz. 

- Ez jó jel! - mondta az anyuka, amikor később egy adandó pillanatban kimenekültem hozzá a konyhába. - Nagyi nem mutatja meg akárkinek a nyelvét.
- Ja, miért nem mondta hamarabb? Akkor bóknak fogom fel - válaszoltam szkeptikusan.

 Ha nekem parás találkozni a közeli családtagokkal, akkor a pasiknak még parásabb engem bemutatni a szélesebb rokoni körnek. Kedvesek lesznek majd? Viselkednek és nem riasztanak el? Vagy úgy hatnak majd, mint egy csapat intézetből szalajtott?

Én pedig mindig megnyugattam a pasikat a nagy esemény után, hogy alaptalan volt az aggódás - de ezúttal, egy kicsit hazudtam.