- Kizárt, hogy én azon a kanapén aludjak! - dacoskodott öcsém és közelebb lépett felém. Amíg olyan tízévesek voltak, az erőkülönbség az én malmomra hajtotta a vizet, de van egy pont, ahol a kamasz fiúk minden külön erőbefektetés nélkül megizmosodnak és fene erősek lesznek. Az, hogy egyik öcsém kendóval, a másik meg kosárral segített rá erre az amúgy is dramatikus változásra, nem segített kierőszakolt hatalmam megtartásában.
- Akkor majd a Marci alszik. Én nem vagyok hajlandó kanapén aludni, múltkor is én voltam a hunyó. - Ott álltunk New York közepén a huszadik emeleten és ezen vitatkoztunk, meg hogy kinél legyen a kulcs. Marci, aki meghallotta a nevét és rájött, hogy itt még komolyat bukhat, úgy érezte itt az idő a közbeavatkozásra.
- A múltkor ÉN aludtam a pótágyon és ezúttal nem fogok. Aludjál te.
- És akkor majd az Áronnal fogsz egy ágyon aludni? - kérdeztem kárörvendően. Ebben a korban még nem tudják, hogy adott körülmények között megengedett fiútestvérrel egy ágyban aludni, de ezt most nem mondom el nekik. Még ráérnek felnőni.
- Engem nem érdekel, inkább az Áron, mint a kanapé! - mostanra mind a ketten ott álltak előttem, egymás mellett, a válluk extra széles volt és én nagyon-nagyon alacsonynak éreztem magam.
A fenébe. Ezt megszívtam.

Miközben ők ketten a legmélyebb álomban jártak a kényelmes ágyukon, a Nap lassan kezdett feljönni és én még mindig nem fejeztem be a házidolgozatom. A Buddhizmus tanár azzal a feltétellel engedett el az utolsó egy hétről, ha a házidolgozatom leadom kedd reggel nyolcig, ami konkrétan négy óra múlva lejár.
Legalább nem alszom a kanapén - gondoltam - és lehúztam a Starbucksba egy kávéért. Mini kávéért, mert hiába kerestem heti 300 dollárt, az rögtön el is ment nyári órákra és nekem annyi pénzem maradt csak, hogy néha-néha megjutalmazzam magam egy kávéval. Szívás volt az a nyár.
De azért a dolgozatom majdnem befejeztem reggel nyolcra és még pont időre odaértem a családi reggelire. Apám limuzint bérelt aznapra és külön turistautat szervezett nekünk New Yorkba. Az egész várost bejártuk, az egészet, és annak a sofőrnek annyi tudása volt, hogy reggel kilenctől délután háromig be nem állt a szája. Mindent tudott arról a városról, határozottan lenyűgöző tudással rendelkezett. Voltunk a Bronxban, az óriáskerekes parton, az ukrán negyedben, a zsidó negyedben, a gettóban, a Wall Streeten, a halpiacon és minden nagyobb negyedben megálltunk a helyi Starbucksban. Bírtam a pasit.
Még a reggelinél tájékoztattam apámat, hogy nekem még dolgozatom van, ha nem akarom elbukni a jól megérdemelt "A-mat". Tudod, milyen unalmas tud lenni a vallástan? És mennyire idegesítő úgy órára menni minden hétfő-szerda-péntek este hattól kilencig, hogy előtte dolgoztál és még nem ettél semmit aznap? De én mentem, és megírtam minden dolgozatot A-ra és minden beadandót kitűnőre, csak nem fogom az utolsó dolgozaton elbukni! Szóval a jópofa sofőr - aki egyébként magyar volt - kirakott háromkor a hotel előtt és továbbhúzott az öcséimmel. Öt kávé volt bennem, nem aludtam és már nem tudtam, mit írjak abba a dolgozatba, hogy meglegyen a 8 oldal, de megírtam. Mindenki tudja, miről beszélek, mindenki szenvedett már össze dolgozatot így. Elküldtem a kész esszét és ránéztem az órára. Három múlt, öcséim ötre érnek vissza. Én most itt aludni fogok.

Befészkeltem magam az ágyba és gyermeki mosolyra húzódott a szám...volna, ha valaki nem kopog. Ha nem raksz ki "ne zavarjanak" akasztót, a takarító bejön, én pedig nem raktam, úgyhogy kénytelen leszek felkelni és elküldeni udvariasan.
De az ajtóban nem a takarító állt, hanem anyám, tízcentis pántos sarkakon, fodros ruhában. Ugyanaz a gönc, ami ebédnél volt rajta és higgy nekem, azok NEM kényelmes cipők.
- Mi a pálya? - kérdeztem, de az ajtót csak félig nyitottam ki.
- Az én szobámban takarítanak és eddig gyalogoltam a Central Parktól és bepisiliek. - A Central Park vagy húsz perc sétára van, tornacipőben. Csoda, hogy anyám még állt a lábán. A fene jó szívem, az.
Beengedtem anyám és visszahúztam az ágyba. Már jött volna az a gyermeki mosoly, amikor...
- Na és milyen volt a napod? - Anyám az ajtóban állt.
- Fárasztó. - feleltem pikírten. - Nincs még kész a szobád?
- De, már reggel kitakarították igazából. Csak unatkoztam volna egyedül. - anyám lehuppant az ágyra. - Fiúk?
- Eladtam őket a sofőrnek, ágyat vettem a bevételen. Téged nem várnak valahol?
- Nem, egyedül vagyok most. - mondta anyám könnyedén.
Bárkinek bármi jött most le, anyám nem hülye. Ellenben ha idejött a szobámba, akkor tudja, hogy itt vagyok, szóval miattam jött ide. Anyám kemény nő, de mindig elmorzsol egy könnyet, ha vakáció után visszamegyek Amerikába és végül is tegnap késő éjjel csatlakoztam hozzájuk New Yorkban. Szóval ha tapad, a maga módján beszélni akar. Vagy kötődni. Én ma már nem alszok, az biztos.

Este Áronnal kínait vettünk a sarki kisboltban. Sehol nem volt egy kurva pad, úgyhogy leültünk a lépcsőre valami felhőkarcoló alatt és dobozból kínait ettünk. Az emberek, öltönyös üzletemberek meg divatos hölgyek mind egy kicsit kikerültek bennünket. Most mit mondjak. A Meridien szobájába nem volt pofám felvinni a kínait, de úgy megkívántam. Utána még elmentem sétálni a Central Parkba, de csak a kivilágított utakra.
Amikor hazaértem, öcséim már mélyen aludtak az ágyban, mind a kettő kihúzódott a két szélére. Ránéztem a kanapéra, visszagondoltam anyámra és arra, hogy öcséim is néha elmorzsolnak egy könnyet, amikor visszajövök minden vakáció után. Azzal levetkőztem, felhúztam egy mackónadrágot a korrektség érdekében és bekúsztam kettejük közé. És az a gyermeki mosoly mindhármunk arcán - az mindent megért.

Majd reggel kidumálom magam. 
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.