A magyar szitkozódás közepette "breaking news"-szerűen itt egy rövid, de annál szívet melengetőbb sztori, pont ma délutánról.

Úgy esett a nagy eset, hogy Orchard Parkban nem igazán van mit csinálni, mert ha partizni akarsz, akkor kocsi kell, de akkor meg nem ihatsz és ez igen nagy dilemma. Ez megöli az éjszakákat így már a harmadik este telt el úgy, hogy itthon söröztünk és meredtünk a semmibe. A nappalok sem jobbak, mert mínusz tizenötben, hófúvásban az embernek nincs kedve kitenni a lábát a házból és akár csak elgyalogolni a két méterre levő kocsiig.

Szóval unatkoztunk. Kínunkban kitaláltuk, hogy gyurmázzunk Play-doh-val (igazából én találtam ki, mert szeretem a szagát). Jelzem: az átlagéletkor 20, ami úgy jön ki, hogy én vagyok 21, a másik fél pedig 19. Egyébként meg mindegy is, mert innentől lecsökkent 6-ra és ez így volt jól. 

Kimondottan jól szórakoztam. Az a fajta gyerek vagyok lélekben, aki csendesen rajzol a sarokban, míg a többiek szétszedik a termet és a magam csendességében modelleztem egy igen csecse, színes hóembert. Volt neki fazeka füllel meg gombjai, neonzöld répaorra, sőt, még seprű is a kezében. Ami ezután történt, azt a pasi később így kommentálta a szomszédnak: "Amíg ő a hóemberrrel pepecselt, addig én építettem egy rakétát. A rakétáknak meg kell egy célpont és hát úgy adódott, hogy a kész hóember lett az."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.