Megszédített a nyári munka során bezsebelhető fizetés mértéke, és jelentkeztem a helyi óvodába dadának. Egy olyan országban, ahol a WC-s néni is "input-output manager", persze nem dadának, hanem "student teacher-assistant-nak" mondják, de én maradnék a dada kifejezésnél. Feladataim között szerepel az ebéd/uzsonna (afternoon snack) elkészítése, mosogatás, gyerekek szórakoztatása meg töménytelen takarítás, de még így sem vészes, mert az egész óvoda (child care) akkora, mint egy csoport az én home-ovimban. Kb. 20, vegyes gyártási évvel ellátott gyerekkel operálunk, de lehet, a vegyes csoport mégsem olyan jó ötlet, mert a két hatéves feltűnően úgy viselkedik, mint a négyévesek.

Azért türelmesek velem és az sem zavar, hogy egy hét után is odajönnek hozzám:
- Neked mi a neved? Tudom, hogy mondtad, de elfelejtettem.
- Anna (könnyített pályán mozgunk, ÁNÁ-nak ejtem).
- Ja, igaz. De azért még megkérdezem majd.
Balra el. Ennél jobb, amikor nem tudják hova rakni azt, hogy honnan vagyok, és milyen nyelvet beszélek.
- Te honnan vagy?
- Magyarországról. Egy ország Európában.
- És mit csinálsz itt? - jön a kérdés, de látom, hogy már az Európa résznél elakadtak.
- Tanulok.
- Miért, ott Európában nincs iskola? És ✰☁♑♘♁-ul beszélsz? (Ide olyan nyelvet szoktak beilleszteni, ami vagy nem létezett soha, vagy már nem létezik, vagy a fokozottan védett nyelvek közé tartozik egyébként is.)
Aztán van, amikor nem is értenek meg.
- Menj, szívem, pakold el az üres üvegeket a szekrénybe. - Gyerek balra el, majd visszajön a legújabb, csillogó-villogó, rózsaszín dizájnos napszemcsijében.
- Babám, mért van rajtad a napszemüveged?
- Mert azt mondtad, vegyem elő a szemüvegemet a szekrényből! - néz rám a gyerek tökőszintén, további utasításra várva, én meg nem tudom, hogy bocsánatot kérjek, vagy csak hagyjam az egészet így feledésbe merülni. Végül az utóbbi mellett döntök - a nevemre sem emlékszik, akkor ez az incidens sem hagy benne nyomot.
Vagy Alana, a négyéves fekete kislány, amikor új cicát kapott.
- Neked vannak cicáid? - kérdezi, amikor fél órán keresztül, egyik lábáról a másikra állva ecsetelte nekem az új macska jellemzőit, nevét, családtagokhoz fűződő kapcsolatát és jövőbeli sorsát. Pozitív válaszomra a nevük után érdeklődött.
- Nem hinném, hogy érteni fogod a nevüket, bogaram, mert magyarul vannak.
- Hogy?
- Magyarul. - Ezen úgy meglepődött, hogy a toporgást is abbahagyta.
- Ó. És a többit hogy hívják?

Szóval ők sem értenek engem, meg én sem értem őket. Volt, hogy megjegyezték, hogy furcsán beszélek, de ha visszakérdezek, elismétlik amit mondtak, négyszer is, ha kell; ha ők nem értenek, akkor türelmesen végighallgatnak, négyszer is, ha kell és soha nem tettek semmilyen degradáló megjegyzést az akcentusomra. Aztán majd felnőnek, és akkor már nem lesznek ilyen kedvesek.

Van, amelyik már most sem az. A gyerekek nagyon gyorsan tanulják a szüleiktől, hogyan kell sunyulni, a pasik még hagyján, de a kislányok már most egy-egy kis rohadék, ha arról van szó, hogy el kell érni valamit. A tanárokkal nem próbálkoznak, de megy az érzelmi zsarolás meg csapdaállítás rendesen és tudod, amikor látom az anyukákat jönni este a gyerekért, be is tudom azonosítani, ki kihez tartozik. Kérdezte anyám, milyen az óvoda. Jó, jó - mondtam - csak sok itt a köcsög.
Nem ők tehetnek róla, hiszen csak az utánzásos tanulás rekurzív scriptet folytatják le, programozta Természet.

Azt azért be kell valljam, a barátaim óva intettek ettől a munkától, nem tudták ugyanis elképzelni, hogy gyerekekkel legyek körülvéve naphosszat, és volt jogalapjuk. Ha családi hétvége volt, én elhúztam a kampuszról a sok üvöltő görcs elől, a kisbabákat még messzebről kerültem, amikor meg elmentünk a Burger Kingbe, akkor megneveltem a gyereket, aki előttünk állt, a magam bájos módján, de erről lehet, már írtam.
Tegnap a kínai kislány (Floria, 4, többnyelvű) nem bírta az élet terhét, és egyedül ücsörgött a mászókán. Bírom a csajt egyébként is, mert mindent megtart magának, látom a szemén, hogy tökéletesen tisztában van a körülötte történésekkel, de sosem szól bele senki vitájába, sosem panaszkodik, megfigyel, na. Odamentem hát hozzá, ő meg előhúzta a hiányzik-az-anyukám kártyát és azzal a lendülettel az ölembe mászott horpasztani. Ennyi, a legközelebbi kislány végnézte a történést, majd taktikai hibát elkövetve (de ez itten elnézhető) villámnál gyorsabban osont mellém és azt sipítozta, hogy hiányzik az apukája. Legalább csavart a fedősztorin, érted.
- Babám, Floria itt ül az ölemben, nem tudlak felvenni, de ha gondolod, idedőlhetsz mellé és téged is átölellek. - Úgyis tudtam, mi jön.
- Dejénis az öledben akarok ülni! - közben a háta mögött az üvegablak megrepedt a sivítástól. Azt szeretem, hogy nem azt akarják, ami a másiké adott pillanatban.
- És akkor mit csinálsz, virágszál? Kilököd Floriát az ölemből? - ez megakasztotta. - Na gyere ide, átölellek mindkettőtöket, még éneklek is neked, ha gondolod.
Gondolta.
Magyar-német-orosz zenei repertoárom nem bő, de nem is egy dalból áll, egy idő után mégis ismételtem, közben imádkoztam a fentiekhez, hogy a karomba, amit nem mertem megmozdítani, mert Floria kis horkoló fejecskéje pihent rajta, na oda bele pumpáljanak vért. Vagy a viszketést hagyja abba, mert a másik karom meg Lydia hátát vakargatta és nem volt szünet kiírva.

Így ültünk ott, a fa alatt, az árnyékban, Floria aludt, Lydia élvezte a hátvakarást, én meg énekeltem és azt is láttam, hogy a fiúk odasunnyogtak a hátam mögé és csendben hallgatták az éneket, amit nem is értettek.
Jó nap volt az a nap.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.