Az újságcikk szíve és lelke az első bekezdés, a lead (líd), aminek izgalmasnak is kell lennie, hogy az olvasó továbbolvasson, de rövid és velős is legyen, hogy - nos, hogy az olvasó továbbolvasson.
Egy ideális lead egy-két mondat hosszú, másfél soros, ha kinyomtatod, így nem néz ki hülyén. Nem lehet száraz és ne közöljön minden információt, mert akkor meg minek továbbolvasni, ugye?
De itt a nagy kérdés: mi van, ha olyan hírt közölsz, amit nem lehet ragozni, vagy igen, vagy nem? OJ Simpson perénél senki nem volt kíváncsi a rizsára, ott mindenki egy szót keresett. Bűnös. Nem bűnös.

Újságírás tanárom azt a hasonlatot bájoskodott kitalálni leadírásra, hogy "ha egy hatalmas rovar karmaiban vergődsz és már csak 10 másodperced van a halálig, hogyan mondanád el, mi történt?"
Hogyan? Hogyan rakod bele azt a rengeteg érzést, ami egyetlen egy szónak a kimondásakor is feltolulhat? Egy pernél, hogyan írod le a remegést, ahogy dobol a szíved, nem mersz a bírákra nézni és a földet fixírozod a szemeddel, az izzadt tenyeret és a megkönnyebbülést amikor kimondják: "nem bűnös"?

Egy másik újságíró, nem emlékszem már ki, földrengést tudósított, aminek mellesleg ő is szenvedő alanya volt.
"Tíz másodperc semmi. Mondd ki hangosan. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nolc. Kilenc. Tíz. És ennyi időm volt leérni a földszintre, ki a házból. Tíz másodperc rengeteg."
Pofás kis lead, nemdebár? Ez hát az újságírás és amúgy mindenfajta írás lényege. Hogy azt is kifejezd, ami nem szó, ami nem teljesen leírható szavakkal, amit át kell élni, hogy tudd, milyen érzés. Minél inkább úgy érzed, olvasás közben átéled a történést, annál jobb munkát végzett az író. Volt már, hogy zenehallgatás közben libabőrös lettél? Az olvasó nem lesz libabőrös a szövegtől, de ha nyomot hagy benne, ha elgondolkodik, ha felidézi néha-néha amit olvasott, akkor az már nem szöveg. Az emlék.

Anyámék meglátogattak Amerikában, az egész család. Utolsó este étterembe mentünk, kellemes helyre fantasztikus ételekkel, hiányoltam már az ilyet. Egyébként is jó hetet tudtunk magunk mögött, kellemes beszélgetést folytattunk le, de én ismertem már nevelőapám. Tudtam, ha eldől a sorsom, akkor az ma este fog eldőlni és úgy ültem ott, mint OJ Simpson a perén. Remegő gyomorral, izzadt tenyérrel, nem nézel a bírákra, az étlapot fixírozod.

Így kell hát leadet írni. Vársz egy szóra, amit sejtettél, de nem biztosra, ami hónapokig tartó visszafojtott lélegzetet szabadít ki a tüdődből és egy életet változtat meg. Egy szó. Egyetlen szónak ilyen hatalma van. Maradok Amerikában.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.