A magyar szitkozódás közepette "breaking news"-szerűen itt egy rövid, de annál szívet melengetőbb sztori, pont ma délutánról.

Úgy esett a nagy eset, hogy Orchard Parkban nem igazán van mit csinálni, mert ha partizni akarsz, akkor kocsi kell, de akkor meg nem ihatsz és ez igen nagy dilemma. Ez megöli az éjszakákat így már a harmadik este telt el úgy, hogy itthon söröztünk és meredtünk a semmibe. A nappalok sem jobbak, mert mínusz tizenötben, hófúvásban az embernek nincs kedve kitenni a lábát a házból és akár csak elgyalogolni a két méterre levő kocsiig.

Szóval unatkoztunk. Kínunkban kitaláltuk, hogy gyurmázzunk Play-doh-val (igazából én találtam ki, mert szeretem a szagát). Jelzem: az átlagéletkor 20, ami úgy jön ki, hogy én vagyok 21, a másik fél pedig 19. Egyébként meg mindegy is, mert innentől lecsökkent 6-ra és ez így volt jól. 

Kimondottan jól szórakoztam. Az a fajta gyerek vagyok lélekben, aki csendesen rajzol a sarokban, míg a többiek szétszedik a termet és a magam csendességében modelleztem egy igen csecse, színes hóembert. Volt neki fazeka füllel meg gombjai, neonzöld répaorra, sőt, még seprű is a kezében. Ami ezután történt, azt a pasi később így kommentálta a szomszédnak: "Amíg ő a hóemberrrel pepecselt, addig én építettem egy rakétát. A rakétáknak meg kell egy célpont és hát úgy adódott, hogy a kész hóember lett az."

Magunk közt szólva, semmi kedvem nem volt visszajönni Magyarországra. Ez most kivételesen nem az amerikaiak és magyarok közti különbség miatt van, hanem a 24 órás repülőút okozza a berzenkedést. Azt mondod magadban, mit panaszkodom? Kívánom neked, hogy ülj egy helyben 11 órán keresztül egy olyan szűk helyen, ahol még a lábadat sem tudod kinyújtani rendesen aztán visszatérünk a kérdésre. 

Ugyanakkor, ja, természetesen itt is volt különbség magyar és amerikai fogadtatás között. Azt nem szeretném kategorikusan kijelenteni, hogy már a Charles de Gaulle reptéren a magyar járatra várva látom, ki a magyar és ki nem, mert ez rasszizmusnak tűnhetne. Csak annyit mondok, hogy a franciák elegánsak, még ha meg is törte őket az utazás és mellettük meg ülnek emberek lekopott fényes-rózsaszín körömlakkal (anyám szerint a lengyel kurvákon volt ilyen színű lakk meg rúzs), műanyagszatyrokkal tele, elégedetlen arccal. Biztos románok vagy mit is szoktak ilyenkor a magyarok mondani? 

Magyarország már a reptéren bemutatta magát. Két határőr csaj beszélget egymással, tőlük pár méterre egy határőr pasi. Gondoltam, nem zavarom a csajokat, elindulok a pasi felé kérdésekkel tele, amikor az megfordult és odaballagott a csajokhoz. Ezzel semmi baj, mert akkor még nem láthatta, hogy én a háta mögött vagyok, de viszont a csajok látták, oda is vakkantotta nekem az egyik:
- Mondjad, mi van?
Érted, miről beszélek itt? Közelebb jössz, köszönsz, nem tegezel le bmeg mert nem vagy bunkó, és egyébként is, úgy viselkedsz, mint egy hivatalos személy, nem mint kiskakas a szemétdombon. El is ment a kedvem rögtön.

Visszafele is meg kellett fizetnem a kedvességért, szó szerint, de az mégis valahogy tisztességesebbnek tűnt.
Miközben az elég nehéz bőröndömmel szenvedtem a JFK gyorsvasútjához vezető, meglehetősen hosszúnak és túlságosan lejtősnek tűnő úton, egy fekete pasi kanyarodott mellém egy bőröndökhöz való kézikocsival és fel is dobta a táskámat rögtön. Na, gondoltam, most mondok búcsút a cuccomnak, de aztán be is ugrott rögtön, hogy kizárt, hogy ezzel a 40 kilós bőrönddel ez a nyüzüge pasi gyorsabban fog rohanni, mintsem én utolérhetném. És semmi bonyodalom nem is volt, segített, rendes volt, meg is kérdeztem tőle:
- Magának ez a munkája?
- Nem nevezném munkának, én csak segítek az embereknek. Namármost, kincsem, mindjárt megérkezünk a terminálodhoz, úgyhogy 5 dolcsi lesz a kocsi és valamennyi pénzt nekem is csúsztathatnál. 
Fizettem neki 9 dolcsit, annyi apró volt nálam. 1800 pénzt a Mekiben ellövök kajára, viszont az a bőrönd pont annyira volt nehéz, hogy még hálás is legyek az égnek, hogy a pasi meglátott engem, külföldi kiscsajt, amint egy nála kétszer nagyobb bőrönddel szerencsétlenkedik. 

Egy kicsit valóban sok volt a cucc, bevallom, konkrétan háromszor több, ahogy ez kiderült a becsekkolásnál. New York és Buffalo között fapados járattal repülni ugyanis a más kontinensről jövők nem szoktak és a poggyász mérete is ennek megfelelően van meghatározva: 15 kg. Az enyém ennél még barátok közt is 20 kg-val volt több, és az bizony pont 20 ezer forintnyi fizetést jelent - de nem barátok közt, ahogy az kiderült.
- Namármost, nem hagyom, hogy 100 dolcsit fizess, érted mit mondok? Csak elküldjük a bőröndöd szépen, nekem meg nyomatsz egy kis jattot és mindenki boldog lesz. Jólvan?

10 perc múlva ment a gépem és megúsztam tízezer forinttal. Persze hogy jó volt.

A pasi feladta a bőröndömet, bevitt a dolgozóknak fenttartott ellenőrző ponton ahelyett, hogy a sorban kellett volna állnom, előrerohant a beszállókapuhoz és szólt, hogy ne zárják még le, mert megkésve és indulás előtt 5 perccel ugyan, de beesett egy magyar lány. Megspórolt nekem 50 dolcsit és feltartotta a gépet.

Nem érdekel, hogy ezt minek hívják, felőlem rá lehet aggatni a korrupt címkét. De tudod, az 50 dolcsi csak arra vonatkozott, hogy az arc feladja a csomagom ahelyett, hogy visszadobja, nem hogy segítsen de ami még fontosabb: végig kedves volt velem. Úgy viselkedett mint egy (megkent) hivatalos személy, nem mint egy kiskakas a szemétdombon.

Hát ezért nem volt kedvem visszajönni.

A téli szünetnek lassan vége, így a Levelek Eszternek is hamarosan folytatódik.

Például egy-két kemény megjegyzéssel Magyarországról. Tessék felkészülni. 

A burmai lány három nap múlva hazamegy, de előtte olyat látott, amit 20 éve alatt soha: havat. 
Eredetileg úgy volt, egy cigi erejéig találkozunk (éjjel négykor - vizsgaidőszak van), de ha már hó, legyen kövér és igyekeztem ezzel kapcsolatos tudásomat mindenre kiterjedően átadni neki. Átérzed a helyzet komolyságát?

Bemelegítésként kapott egy hógolyót az arcába. Aztán egy kiadós hógolyócsata után lazításként beledobtam a hóba, megmutattam hogy kell hóangyalt csinálni, ettünk havat, kifeküdtem a nevét hóban (értsd: életnagyságú betűket kreáltam), mini-hóembert építettünk. 

Helyi lakos haverom épp arra járt (mondom, vizsgaidőszak) és lefitymálóan nézte, ahogy mi visszavedlettünk ötévesbe. 
Ez, hó? Nem nevezem ezt addig hónak, amíg nincs egy méter magas. - mondta, de nekünk aztán beszélhetett. Egy burmai lány, aki soha nem evett még havat és egy magyar, aki minden évben erre vár - miénk volt az éjszaka.

Miért adnak hálát az amerikaiak tulajdonképpen? - kérdezte egy ismerősöm.

Nem tudom. És nem is lényeg.

Hálaadás majdnem akkora ünnep, mint a karácsony, ezt megerősíti a tény, hogy a mi iskolánk például egy egész hetes szünetet adományozott az elgyötört diákoknak hogy hazautazzanak, találkozzanak a rokonokkal/haverokkal és tanuljanak is egy kicsit, mivel a következő hetek már a vizsgákról szólnak. Értsd: jól bebasznak minden este és a következő másnapos hajnalon elgondolkodnak kicsit, mit kéne tanulni. Higgy nekem, tapasztalatból beszélek.

Igaz, van egy hálaadás napi vacsora, amikor összeül a rokonság, töltött pulykát esznek krumplipürével, pitét minden mennyiségben és valahol ezek között (vagy előtt) elhangzik a "hálát adunk Neked a pulykáért, azért, hogy együtt vagyunk blablabla" szöveg is, de ezzel le is tudtuk az ájtatosságot, jöjjön a zaba, ámen.

Aztán másnap az emberek felkelnek reggel négykor, hogy az ötórai nyitásra már mindenki ott szteppeljen az üzletek előtt. Fekete Péntek a hálaadás utáni nap, amikor az üzletek extra kedvezményt adnak egyes termékekre, nem mindig éri meg, de amikor végiglapoztam egy katalógust, megakadt a szemem például a kb. 40.000 forintos gyémánt fülbevalón, leárazva 120.000-ről. Persze kíváncsi vagyok, milyen gyémánt az a gyémánt ennyiért, de ez más kérdés. Ami fontos, hogy ha ügyes vagy, kurva olcsón (emlékszünk? Dirt cheap!) hozzájuthatsz álmaid tárgyához, legyen az Tv, cipő, játék, minden ami megkapható ebben az anyagias világban. Állítólag egy embert eltapostak tavaly kapunyitáskor.

Délután én is elmentem - ott a helyem alapon - az egyik plázába. Vagy túl van értékelve ez a fekete péntek, vagy későn érkeztem, de nem találtam semmit, amit meg tudtam venni.

Nem, ez hazugság. Volt ott minden, amit magamévá tudtam volna tenni, de gyakorlott shopaholic lévén készültem.

Nem vittem magammal pénzt. 

A szemeszter a végéhez közeledik.

Mikor februárban először szegezték nekem a többé-kevésbé tényt, hogy egy félévet Amerikában fogok tölteni, nem gondoltam volna, hogy majdnem egy év múlva egy buffalói házban fogok ülni, hálaadás után, hogy az itteniek közül a legjobb barátom a mongol lány lesz, de ha akarnám (és lenne pénzem a repjegyre), elutazhatnék Burmába, Perúba, Olaszországba, Laoszba, Vietnámba, Chilébe, Nepálba, Spanyolországba vagy Kínába. És minden országban lenne egy barát, akinél megszállhatnék.

Nem gondoltam volna, hogy a rengeteg házi ellenére jobban fogom szeretni a College-ot, mint az ELTE-t (más kérdés, hogy az ELTE-re csak bejártam vizsgázni, de nem különösebben érdekelt egyébként, mi történik arra) és hogy megkedvelem a kollégiumi életet közös fürdővel, szar kajával, lakótárssal együtt. 

De főleg nem gondoltam volna, hogy maradni akarok majd a hat hónap után. És miközben megszerettem az amerikai életet és lassan lebontottam a szálakat, amik Magyarországra kötöttek, nem mertem arra gondolni, mi lesz majd decemberben. 

Hazamegyek Magyarországra. Hogy három hét múlva visszajöjjek még egy félévre. Vagy többre.

"Milyen ivójátékokat ismertek?" szegezték nekünk a kérdést az egyik órán, talán pszichológián.  Beerpong, oké. Ivópóker, ami olyan mint a vetkőzős póker, csak ruha helyett piára megy ki. Nem értem, nem lehet csak leülni és inni ahogy azt a normális emberek Európában csinálják?

Az amerikai egyetemisták máshogy partiznak. Mivel a szórakozóhelyek és kocsmák Rochesterben 2-kor zárnak, az alapozást korábban kezdik így ha azt akarom, hogy valaki bevigyen a városba, délután négykor el kell kezdenem tervezgetni, mert 8-kor már nem találok józan sofőrt. 

Sört mindenhol vehetsz, személyi és 21, a Földön lehúzott év ellenében. Ha valami keményebbre vágysz, borra, vodkára, bármi kemény piára, akkor a Liquor Store-ba kell menned, ami viszont 9-kor zár és persze jóval drágább.
Egy üveg bor: 10 dolcsi.
Egy üveg rosszabb féle rum (literes uvegrol beszelunk): 15 dolcsi.
Egy üveg Smirnoff vodka (literes): 15 dolcsi.
Tequila: 15 dollártól a csillagos égig. 
Szóval hasonló árak, mint Magyarországon, csak add hozzá a tényt, hogy ez nekik drága. Ja igen, a sör. 18 dobozos sör: 15 dolcsi. Se. (Gyengébbek kedvéért az leosztva és átszámolva nincs 200 forint per sör.)

Ha az alapozással kész vagy, tehát valószínűleg merevrészegen fetrengesz este 9-kor, indulhatsz partizni. Szegény diák vagy és minden bizonnyal 21 év alatt így az eszedbe se jusson, hogy szórakozóhelyekre menj, mert eleve csak csütörtökönként engednek be, nem ihatsz és kb. 4000 forintodba kerül a beugró. ( Ha 21 fölött vagy akkor egy ezres.)

Marad a házibuli. De egy helyben ülni és inni, esetleg zenét hallgatni ("csak csendben, csak halkan," mert jönnek a zsaruk) nem vicces így idétlen játékokat játszol, amiknek a lényege a minél gyorsabb és biztosabb ivás egy kis izgalommal vegyítve.
BeerPong: fogsz egy relatíve hosszú asztalt, 170 centi fölött az igazi és rápakolsz háromszög alakban 6-6 műanyag poharat mind a két végére. Megy bele sör, nem sok, mondjuk két doboz összesen és mehet a móka. A cél a labdát beledobni a másik oldal egyik poharába amiből aztán ők kiisszák a sört. Az veszt, akinek előbb fogy el a hat pohara. Mellesleg meglehetősen gusztustalan játék, mert jó esetben, de nem mindig, odakészítenek egy poharat vízzel, amiben megmoshatod a labdát mielőtt valószínűleg zsákolsz. Kegyetlenül mocskos tud lenni az a víz a játék végére.
Piros és fekete. Na ez még egy bonyolult játék. Fogsz egy nagyobb poharat vagy bödönt, körérakod a megkevert lapokat képes felükkel lefele. Az épp soron következő játékos beleönt egy kis sört - amennyit akar - a pohárba és tippel hogy a lap, amit fel fog fordítani, milyen színű. Ha vesztett, kiissza a sört, ha eltalálta, marad a sör és jön a következő delikvens, aki megismétli a műveletsort. Ez akkor igazán vicces, ha előtted sokan eltalálták a lap színét, hiszen akkor az általuk pohárba öntött sört is meg kell innod - ha esetleg Te nem lennél ily szerencsés.

Kurva gyorsan le lehet részegedni, még nekem is. Nem akarok kérkedni kelet-európai voltommal, de mindannyian tudjuk, hogy a magyarok, ukránok, oroszok...stb. tudnak inni és ennek az előéletnek igen nagy hasznát veszem, amikor az ivójátékokban kell teljesítenem.

Mindannyian tudjuk, hogy ez társadalmi előnyhöz juttat. De ha nem, marad az ártatlan arc és az akcentus. Döglenek érte.

 Raelyn. Réjlin. Hadnagy Réjlin Anna. Anna Raelyn Hadnagy. 

A "Rae" jelentése napsugár, de nekem inkább jelenti Ray Charlest és a Ray-Ban szemüvegeket. A Lynn jelentése tó lenne, nekem meg Lynett jut eszembe róla a Született Feleségekből. De a Raelyn - így együtt - jónak tűnik, így rágugliztam, fene tudja, még a végén baltás gyilkosok jönnek ki eredményül.

Mondjon akárki akármit, én hiszek a predesztinációban, miszerint a neved meghatározza a sorsod. De nem baltás gyilkosokat láttam, hanem többnyire szép lányokat, mosolyogni. Ez persze nem nyugtat meg, nem ismerem ki magam az külföldi nevek között és sajnos ez gyakran kirántja alólam a talajt. 

A nevek sokszor viselkedésmintákkal is társulnak. Két Gyuri valószínűleg ugyanúgy fogja ráncolni a homlokát vagy két Tamás ugyanúgy fog üvöltözni, de ha egyszer erre rájössz, az behozhatatlan előnyhöz juttat - a jó hírem pedig az, hogy a viselkedésmintákat már eddig megfigyelhetted. Ha a név nem is egyezik, a legtöbb ember, akivel eddig találkoztál, meghatároz egy csoportot, ahova aztán gyerekjáték besorolni a többieket. Sajnos a külföldiekkel még nem vagyok ilyen viszonyban és nem tudom a nevük alapján megítélni az embereket, de a viselkedés sokszor itt is ugyanaz. Ámen.

Így azt sem tudom, a Raelyn jó választás-e. Az alapötlet az volt, hogy itt mindenkinek van középső neve, hát mért ne lehetne nekem is egy? És ha már adott a lehetőség, hogy nevet találjak ki magamnak, az legyen olyan. Gondolkodtam Raisin-en (mazsola), Nine-on (kilenc), Razielkán (cseh szó, királylányt jelent) és így lett Raelyn végül.
Mellesleg a Hadnagy Anna igencsak jó név, a hadnagy szerintem megadja az alaphangot, az Anna pedig predesztináció szempontjából eddig működött. Nem vagyok egy balszerencsés alkat. Remélhetőleg a Raelyn nem fog belerondítani.

Facebookra megteszi.

Ha pestis tört ki a középkorban, a város irányítósága drasztikus szabályokat léptetett érvénybe.
Először is körletekre osztották fel a várost, minden körletnek volt egy felelőse. Ez a felelős saját kezőleg zárta be a lakókat az otthonaikba és minden nap végigjárta az utcákat, odahívva az embereket az ablakhoz. Mindenkinek oda kellett mennie egy pillanatra, nehogy valahol beteget vagy halottat rejtegessenek.
Hetente egyszer kifüstölték a házakat. A lakóknak ki kellett jönniük, a szemük láttára zárták be a házat, a nyílásokat viasszal tapasztották be és növényeket égettek belül - illetve mindig azt, amiről azt hitték, hogy majd segít. Utána a lakók szeme láttára nyitották ki a házat megint, így a lopásokat is megakadályozták illetve a mindig is oly divatos ujjalmutogatást. (Megvan az, amikor ellopták Al Bundy Dodge-át? A rendőrök kérdezték, mi volt a csomagtartóban. "Háát," felelte Al, "a pénztárcám ezer dolcsival, a feleségem teljes ékszergarnitúrája..." "A Rembrandt!" szólt közbe Peg. "A Rembrandtot ne felejtsd el!")
Szóval teljes volt a rend. Mindenkit nyilvántartottak, mindenki ellenőrzés alatt volt, a pestis meg vígan terjedt.

A középkorban a pestistől féltek, most meg a sertésinfluenzától. Aki megbetegszik a kampuszon, annak be kell zárkóznia a szobájába és nem jöhet ki addig, amíg gyógyszerek nélkül nincs láza 24 órán keresztül. A barátai vagy a lakótársai visznek neki élelmet, gyógyszert, mindent ami kellhet és ők is csak addig lehetnek a beteggel egy légtérben, amíg átadják neki a "szajrét". Az influenza meg vígan terjed. 

Nem tudom, ki köhögött rám, de dögöljön meg, azt kívánom. A mongol lány gondomat viseli, egy tündér igazából, ha egy hétig ennyit ennék, amennyit belémdiktál, igazi pufókként jönnék ki a szobából. Csak az unalom, az ne lenne... 
Meg persze a hálaadás. Nem kívánom az egész egy hetes szünetet (sertés)influenzával nyitni, főleg mert a haverom, Jake már betervezte, mit és milyen mennyiségben fogunk inni és mert ebben a tervben a "józanok vagyunk" 5 egész órát tesz ki.

Az indonéz lány is igyekezett foglalkozni velem.
"Bevetted a gyógyszered?" kérdezte.
"Nem," mondtam, "én nem szoktam gyógyszert enni."
"Micsoda?" szörnyülködött. "De hát akkor hogy gyógyulsz meg?"
"Csak figyelj."
Egy másik haverom, Greg egyetértett velem. 
"Csak igyál sok vizet meg szedj C-vitamint." én meg nem tudtam megállni, hogy ne fényezzem egy kicsit a magyarokat. 
"Mellesleg tudtad, hogy a C-vitamint egy magyar találta fel?"
"Én ne tudnám, melletted..." sóhajtott lemondóan.
Na igen, megdolgozom az amerikai népet. 

 Amikor beköltöztem a szobámba, a lakótársammal leveleztünk, mert soha nem voltunk egyszerre otthon. Az egyik ilyen levélben írtam neki, hogy "remélem meg tudjuk majd oldani a kulturális szakadékokból eredő nézeteltéréseket - lesz belőle elég". 

Soha nem volt semmi súrlódás köztünk. Én elvagyok a laptopommal, általában a fejhallgató a fejemen van, ő meg elvan a laptopjával meg a telefonjával. Néha a barátnőjével tévéznek, főleg szerdánként. Még a félév elején próbáltam erőltetett beszélgetést kezdeményezni, arra tereltem a témát, amihez a legjobban értek: a pasikra. 
-Hogy-hogy neked nincs pasid? - kérdeztem. - Gyönyörű lány vagy, nem kéne szinglinek lenned. 
- Nem tudom - vonogatta a vállát. - Valahogy nem jött össze. - És itt abba is maradt a beszélgetés. 

Én nem vagyok zárkózott fajta és a lélegzetem is rég akadt el, nem mondanám, hogy bármivel ki lehet akasztani és főleg nem szexxel, de neki egyszer sikerült. A mosodából jöttem vissza, kezemben a kimosott, összehajtogatott ruhák, pedáns rendben, fülemen a fejhallgató. Halkan énekelve visszaértem a szobához, benyitottam és olyan látvány tárult a szemem elé, hogy csak az anyám által belémnevelt jómodor mentett meg. 

A lány az ágyon feküdt és ezerrel smárolt - egy másik lánnyal. 
Leraktam az ágyra a ruhákat és úgy, ahogy voltam, pólóstul kimenekültem halvány "bocsi"-t rebegve. 

Várom a kommenteket. 
Lehet engem szűklátókörűnek kikiáltani. Nem vagyok az, csak átfutott az agyamon, hogy eddig biztos okkal nem mondta el.
Lehet a lányt defektesnek kikiáltani. Annak meg én verem be az orrát.
Lehet szociális konstrukcióként felfogni és nyálcsorgatva lihegni: "ú, két nő együtt". Gratulálok, ha ennyit sikerült meglátni belőle.

Úgy éreztem magam, mint akinek nincs hova mennie. Nem az zavart, hogy egy lány, felőlem lehet pasi vagy csaj az ágyában, akkor is kínos benyitni, amikor a másik épp a lepedőt gyűri. De hogy-hogy eddig nem adta tudtomra? Megvártam a mongol lányt az ebédlő előtt és elmondtam neki, mit tapasztaltam. Nem volt meglepve, ezek szerint csak előttem nem volt nyilvánvaló. Aztán pár óra múlva visszaosontam és azóta sem esett szó erről. 

Cultural gap? Vagy végre egy ideális helyre kerültem, ahol nincs különbség meleg, bi és hetero között? 
 

Egyszer Youtube-on találtam egy videót, ami összefoglalta 2006 októberét, mondjuk úgy, kiemelte a durvább részeket. A címe ez volt: 
"23 of October - this is how we celebrate" vagyis így ünnepeljük október 23-át. 

Az igazat megvallva, bár sokan bekaptak egy könnygázt a képükbe, meg mondjuk a székház sem a régi, azért szerintem egy kicsit sokat képzelnek erről a külföldiek, legalábbis itt mindenki azt mondta: 
"Persze nem volt forradalom, de azért nem szerettem volna Budapesten lenni akkor." Ezúton is gratulálok mindazoknak, akik áldásos tevékenységükkel hozzájárultak Magyarország imidzséhez.

Ami engem illet, válaszoltam arra a videóra egy kommentben: "Október 23-án nem ünnepelünk, hanem megemlékezünk. Ezt ne felejtsd el."
Valaki azt mondta, a himnuszunk eredetileg sokkal gyorsabb volt, de az évek múlásával lelassult erre a gyászmenet tempóra: csak keseregni tudunk ahelyett, hogy inkább kihúznánk magunkat. Mit kell látni október 23-ban: azt, hogy leverték vagy hogy valakik felemelték a hangjukat? Büszkének kell lenni vagy szomorúnak?

Káromkodni, számolni és álmodni magyar nyelven szoktam. Amikor megkérdezik, mi a nevem, kihúzom magam és tökéletes magyar kiejtéssel mondom: Hadnagy Anna. Ilyenkor mindig nagyon büszke vagyok a "GY"-re, amit az amerikaiak nem tudnak kimondani, még ha ez azzal is jár, hogy a nevemet nem fogja senki helyesen ejteni vagy egyáltalán megérteni. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, hogy cifrán tudok káromkodni, hogy a nyelv, amit beszélek az ritka és ijesztően hangzik. Büszke vagyok arra, amikor a kezemen számolok: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Büszke vagyok a Freddy Mercury-ra, hogy magyarul énekelt, még ha csak két sort is.

Ma pedig büszke vagyok a "névtelen magyar forradalmárra", aki 1957-ben az év embere lett a Times szerint. 

Este összejöttünk barátokkal inni. Volt ott amerikai, két lengyel és egy német származású, sokadik generációsak, egy fekete, pár lány. Amikor már majdnem éjfél volt, odasúgtam az egyik barátnak:
"Te, tósztot kéne mondani a magyarokra".
"Na mert mért?"
"Mert ma van a napja annak, hogy fellázadtak a szovjetek ellen."
"Igazad van!" pattant fel és felemelte a sörét. "Mindenki, igyunk a magyarokra!"
Az emberek odafordultak érdeklődve és a barát rám nézett: "mondj tósztot."
"Igyunk a magyarokra," -mondtam - "akik 1956-ban, ezen a napon fellázadtak a szovjetek ellen. Igaz, hogy november 4-én leverték a forradalmat, de megpróbálták és ez a fontos."

És mindenki felemelte a poharát és mindenki ivott a magyarokra.

Megtaláltam öcsémet Facebook-on. Bejelöltem és dobtam neki egy üzenetet:
"Na, már csak Te kellettél ide..."
Hamarosan jött a válasz:
"Gyere haza egy pofonért!"

Hiába, az én öcsém...

Olyan embert még nem hordott ez a kontinens a hátán, mint anyámat. Képzelj el egy bécsi-francia-angol keveréket: bécsi a stílusa miatt, angol a kitűnő modora miatt és francia az intoleráns volta miatt: na ez anyám. 

Mondok egy példát. Párizsban voltunk, ültünk a metrón, tömve volt mindenféle nemzetiséggel. Anyámnak derogált, hogy neki így kell utaznia és ennek hangot is adott:
- Nézd ezt a sok négert! Ezért ilyen mocskos ez a metró! - mindezt olyan hangerővel, hogy még a kocsi legtávolabbi ülésén lévő feketék is felkapták a fejüket.
- Fekete..... - suttogta anyám pasija a fogai között. Én gyorsan végiggondoltam, hogy az elmúlt fél órában váltottam-e egyetlen szót is anyámmal, mert akkor tudják, hogy hozzátartozom és engem is meglincselnek.
- De hát ha néger! Úgy hívják magyarul, nem? - szólt vissza anyám enyhe fortissimóban. 
A következő megállónál leszálltunk.

De nem mondom, hogy rasszista lenne, inkább sztereotipikus a felfogása. Amikor elvittek vásárolni és a szemmel láthatóan meleg, fekete (nem néger, fekete) eladó kitolt csípővel, tenyérre támasztott állal azon gondolkodott, hogyan öltöztessen fel még divatosabban, miközben Marc Jacobs már térdre esve könyörgött volna, hogy szegődjön el mellé, anyám csak elgondolkodva állt mellettem és csendesen ingatta a fejét. 
- Jó. - szólalt meg pár perc múlva. - Ezt hazavisszük, egyszerűen fantasztikus. - és nem a ruhára gondolt.

Az utolsó nap, mielőtt indultunk volna Washingtonba, anyámék megjelentek a törökök számára rendezett fogadáson (amiről a videót már postoltam). Azt a kifejezést, hogy "koszhadt", anyám előszeretettel használta erre a népre (gyakorlatilag minden tőlünk délkeletre lévő népcsoportra használja) ezért, bár a törökök tündérek voltak és mellesleg válogatott banda, nem szándékoztam sorra bemutatni őket. Nemtetszésének az egyik török fiú, Fatih, hangot is adott én meg leszereltem valami "anyám nagyon félénk" dumával. Abszolút, az amerikaiak már szétrebbennek, ha meglátják.

Később találkoztunk a törökökkel Washingtonban a búcsúestéjükön, másnap utaztak vissza Törökországba 2 hónap ittartózkodás után - majdnem mindegyiknek könnyes volt már a szeme. Anyámat elkaptam egy merészebb pillanatomban és odarángattam Fatih-hoz. 
- Ez itt Fatih, az egyik török diák. 
- Örülök a találkozásnak,- mondta Fatih miközben kezet ráztak és úgy ragyogott, mint aki most üdvözült meg. Nem anyám miatt, mindenkivel ilyen. Na, megvolt a napi jócselekedet, anyám sem rendezett balhét.

Amikor elhagytuk a törököket, anyám odafordult hozzám.
- Tudod - mondta egy kicsit meghatottan, már amennyire egy angol meghatódhat - ez a török fiú volt itt Amerikában az első, aki komolyan is gondolta, amikor azt mondta: "Örülök a találkozásnak."