"Irigylem a barátodat," mondta 60000s az előző postot kommentelve. De az élet nem mindig habostorta, és most egy post erejéig megszegem a szavam és nem vidítani fogok. De csak egy postig, mert ez a blog arra van, hogy emberek mosolyogjanak, legalább addig, amíg olvasnak engem.

60000s-nek dedikálom a következő postot.

Közel volt már a nap, amikor a többiek hazamennek és üres lesz a kampusz. Minden cserediák, minden diák. Ijesztő volt a gondolat is, de nekem volt valamim, ami nekik nem: idefűzött egy nagyon szoros kapcsolat ehhez az országhoz. Nem féltem, mert az a kapcsolat boldogan tartott.

De a tartózkodási engedély instabil dolog és én láttam cserediákokat vergődni, barátokat összezuhanni, maguk elé meredni ahogy közeledett az a nap, láttam nemzetközi párokat fogadkozni, hogy kitartanak, visszajönnek, együtt lesznek, nehéz lesz, de átvészelik. És hálás voltam, mert engem csak megérintett a búcsú szele, de nem ragadott magával. Nem féltem, mert maradok.

Megkérdeztem ezt a kapcsolatot:
- Hogy lehettél olyan hülye, hogy egy magyar lánnyal jöttél össze?
- Összejönni nem volt hülyeség. Szerelembe esni és járni már más kérdés.
Szeretem a talpraesett válaszaiért.
Mindenki élete széthullóban volt körülöttünk, de mi nyugodtak voltunk, én maradok, hiszen felvettek Nazarethbe. Nem féltünk, mert maradok.

De, mint mondtam, a tartózkodási engedély instabil dolog. Anyám ha tudná, mennyire félek most, rámszólna, hogy behúzom a rossz energiát, nem félni kell, hanem dolgozni rajta. És én, ha félek, mantraként ismételgetem: "maradok. maradok. maradok," megmozgatok minden követ, ötletekkel állok elő, kérdezek és emberekhez rohangálok, számolok, az agyam pörög, nem nyugszom. Anyám sárkánynak nevelt, ami erős és hatalmas, pitbullnak, ami ha egyszer a foga közé kapott valamit, nem engedi soha.
Minden állat, az emberi állatot is beleértve, ha fél, feláll a szőre, adrenalint termel és nem érez se fáradtságot, se fájdalmat. Harcol, mint a sarokba szorított patkány - megvan? Gyorsabban fut, lassabban emészt és nem éhes, mert a vér a végtagokba és az agyba kell.

Az elmúlt több, mint két hetem lakásnézéssel és tervezgetéssel telt. A cserediákok hazamentek, én kiköltöztem a kampuszról és ha pénzt akarok spórolni, akkor nem is megyek vissza, találok egy lakást és onnan járok be. Felvettek Nazarethbe, ami miatt annyit idegeskedtem, mostanra már beiratkoztam. Átveszik az óráimat Magyarországról, az egy évet, amit itt töltöttem, így már csak egy év kell az amerikai diplomához. Utána? Az még messze van, addig van egy évem. Közben kaptam munkát az óvodában, a média centerben, nyári órákat veszek és amíg nincs saját lakásom, odaköltöztem Greghez. Szóval valódi életem lett és nem kértem többet. Ha barátok megkérdezték, hogy vagyok, azt válaszoltam, "az élet jól tart engem".
A cserediákok élete ilyen. Damoklész kardjaként lebeg fölöttük a tény, hogy nem lakosok, csak cserediákok és én láttam őket csendben elfogadni a tényt, sírva küzdeni, depresszióba esni vagy egyenes gerinccel, pókerarccal tűrni.

Aztán anyám egy csütörtöki reggel felhívott. Greg hazament Buffalóba, egyedül feküdtem a félhomályos szobában, pislogtam, hogy ne fájjon a szemem. A hír lassan hullott le, mint egy tollpihe. Nem ütött meg, nem robbant düh a tüdőmben, nem dobolt vér a fülemben, nem éreztem az ujjaimat bizseregni, ahogy az adrenalin fel-le száguld bennük. Úgy tűnik, valahol az évek során szocializálódnom sikerült, és kicsit több emberi, mint állati mivoltot összegyűjteni magamban. De végül, ahogy megérzed a válladon a tollpihét, annak ellenére hogy súlytalan, a hír engem is lenyomott, úgy nyomott, ahogy a víz nyomja a füledet és a tüdődet, ha sokáig maradsz lent. Nem mertem levegőt venni.
- Rossz hírt kell közölnöm. - anyám hangja semleges volt, innen tudtam, hogy nehezére esik erről beszélnie. - Haza kell jönnöd.
Két dolog kell a vízumhoz: pénz és behívólevél. Felvettek Nazarethbe, de ez azt jelenti, hogy teljes tandíjat kell fizetnem és nem kapok segélyt, mert nem vagyok állampolgár. Nem kapok kölcsönt, mert nem vagyok állampolgár. Nem kapok ösztöndíjat, mert a jegyeim nem annyira jók. Teljes tandíj, szállás, kaja, buszjegy.

"Pozitív energia," mondja anyám mindig. Hallom a fejemben. "Koncentrálj a jóra és megtörténik. Dolgozz rajta. Ne hagyd el magad." És én koncentrálok és nem hagyom el magam és ismételem: maradok. Maradok. Maradok.

 Megszédített a nyári munka során bezsebelhető fizetés mértéke, és jelentkeztem a helyi óvodába dadának. Egy olyan országban, ahol a WC-s néni is "input-output manager", persze nem dadának, hanem "student teacher-assistant-nak" mondják, de én maradnék a dada kifejezésnél. Feladataim között szerepel az ebéd/uzsonna (afternoon snack) elkészítése, mosogatás, gyerekek szórakoztatása meg töménytelen takarítás, de még így sem vészes, mert az egész óvoda (child care) akkora, mint egy csoport az én home-ovimban. Kb. 20, vegyes gyártási évvel ellátott gyerekkel operálunk, de lehet, a vegyes csoport mégsem olyan jó ötlet, mert a két hatéves feltűnően úgy viselkedik, mint a négyévesek.

Azért türelmesek velem és az sem zavar, hogy egy hét után is odajönnek hozzám:
- Neked mi a neved? Tudom, hogy mondtad, de elfelejtettem.
- Anna (könnyített pályán mozgunk, ÁNÁ-nak ejtem).
- Ja, igaz. De azért még megkérdezem majd.
Balra el. Ennél jobb, amikor nem tudják hova rakni azt, hogy honnan vagyok, és milyen nyelvet beszélek.
- Te honnan vagy?
- Magyarországról. Egy ország Európában.
- És mit csinálsz itt? - jön a kérdés, de látom, hogy már az Európa résznél elakadtak.
- Tanulok.
- Miért, ott Európában nincs iskola? És ✰☁♑♘♁-ul beszélsz? (Ide olyan nyelvet szoktak beilleszteni, ami vagy nem létezett soha, vagy már nem létezik, vagy a fokozottan védett nyelvek közé tartozik egyébként is.)
Aztán van, amikor nem is értenek meg.
- Menj, szívem, pakold el az üres üvegeket a szekrénybe. - Gyerek balra el, majd visszajön a legújabb, csillogó-villogó, rózsaszín dizájnos napszemcsijében.
- Babám, mért van rajtad a napszemüveged?
- Mert azt mondtad, vegyem elő a szemüvegemet a szekrényből! - néz rám a gyerek tökőszintén, további utasításra várva, én meg nem tudom, hogy bocsánatot kérjek, vagy csak hagyjam az egészet így feledésbe merülni. Végül az utóbbi mellett döntök - a nevemre sem emlékszik, akkor ez az incidens sem hagy benne nyomot.
Vagy Alana, a négyéves fekete kislány, amikor új cicát kapott.
- Neked vannak cicáid? - kérdezi, amikor fél órán keresztül, egyik lábáról a másikra állva ecsetelte nekem az új macska jellemzőit, nevét, családtagokhoz fűződő kapcsolatát és jövőbeli sorsát. Pozitív válaszomra a nevük után érdeklődött.
- Nem hinném, hogy érteni fogod a nevüket, bogaram, mert magyarul vannak.
- Hogy?
- Magyarul. - Ezen úgy meglepődött, hogy a toporgást is abbahagyta.
- Ó. És a többit hogy hívják?

Szóval ők sem értenek engem, meg én sem értem őket. Volt, hogy megjegyezték, hogy furcsán beszélek, de ha visszakérdezek, elismétlik amit mondtak, négyszer is, ha kell; ha ők nem értenek, akkor türelmesen végighallgatnak, négyszer is, ha kell és soha nem tettek semmilyen degradáló megjegyzést az akcentusomra. Aztán majd felnőnek, és akkor már nem lesznek ilyen kedvesek.

Van, amelyik már most sem az. A gyerekek nagyon gyorsan tanulják a szüleiktől, hogyan kell sunyulni, a pasik még hagyján, de a kislányok már most egy-egy kis rohadék, ha arról van szó, hogy el kell érni valamit. A tanárokkal nem próbálkoznak, de megy az érzelmi zsarolás meg csapdaállítás rendesen és tudod, amikor látom az anyukákat jönni este a gyerekért, be is tudom azonosítani, ki kihez tartozik. Kérdezte anyám, milyen az óvoda. Jó, jó - mondtam - csak sok itt a köcsög.
Nem ők tehetnek róla, hiszen csak az utánzásos tanulás rekurzív scriptet folytatják le, programozta Természet.

Azt azért be kell valljam, a barátaim óva intettek ettől a munkától, nem tudták ugyanis elképzelni, hogy gyerekekkel legyek körülvéve naphosszat, és volt jogalapjuk. Ha családi hétvége volt, én elhúztam a kampuszról a sok üvöltő görcs elől, a kisbabákat még messzebről kerültem, amikor meg elmentünk a Burger Kingbe, akkor megneveltem a gyereket, aki előttünk állt, a magam bájos módján, de erről lehet, már írtam.
Tegnap a kínai kislány (Floria, 4, többnyelvű) nem bírta az élet terhét, és egyedül ücsörgött a mászókán. Bírom a csajt egyébként is, mert mindent megtart magának, látom a szemén, hogy tökéletesen tisztában van a körülötte történésekkel, de sosem szól bele senki vitájába, sosem panaszkodik, megfigyel, na. Odamentem hát hozzá, ő meg előhúzta a hiányzik-az-anyukám kártyát és azzal a lendülettel az ölembe mászott horpasztani. Ennyi, a legközelebbi kislány végnézte a történést, majd taktikai hibát elkövetve (de ez itten elnézhető) villámnál gyorsabban osont mellém és azt sipítozta, hogy hiányzik az apukája. Legalább csavart a fedősztorin, érted.
- Babám, Floria itt ül az ölemben, nem tudlak felvenni, de ha gondolod, idedőlhetsz mellé és téged is átölellek. - Úgyis tudtam, mi jön.
- Dejénis az öledben akarok ülni! - közben a háta mögött az üvegablak megrepedt a sivítástól. Azt szeretem, hogy nem azt akarják, ami a másiké adott pillanatban.
- És akkor mit csinálsz, virágszál? Kilököd Floriát az ölemből? - ez megakasztotta. - Na gyere ide, átölellek mindkettőtöket, még éneklek is neked, ha gondolod.
Gondolta.
Magyar-német-orosz zenei repertoárom nem bő, de nem is egy dalból áll, egy idő után mégis ismételtem, közben imádkoztam a fentiekhez, hogy a karomba, amit nem mertem megmozdítani, mert Floria kis horkoló fejecskéje pihent rajta, na oda bele pumpáljanak vért. Vagy a viszketést hagyja abba, mert a másik karom meg Lydia hátát vakargatta és nem volt szünet kiírva.

Így ültünk ott, a fa alatt, az árnyékban, Floria aludt, Lydia élvezte a hátvakarást, én meg énekeltem és azt is láttam, hogy a fiúk odasunnyogtak a hátam mögé és csendben hallgatták az éneket, amit nem is értettek.
Jó nap volt az a nap.

 Nem nagyon olvasok híreket Magyarországról, anyám is hiába kapacitált, a Kossuth-rádiót csak mese-nosztalgiázásra használom. Ami megszűrt információt kapok otthonról, az két forrásból jön: Facebook és blog.hu.
Ég és föld a kettő. Facebook nem fröcsögésre és politizálásra van, a napi eseményeket vicces kommentek formájában tálalják elém a hazaiak, a BKV sztrájk idején például az egyik falon az unatkozó utasok (nem-utasok) B-K-V kezdetű szavakat tartalmazó, értelmes mondatokat postoltak egymásnak, mobilon. "Bárcsak kevesebbet várnék..."
A blog.hu címlapját csak addig látom, amíg bejelentkezek, elég is. "Parlament=Nemzeti Nagycirkusz.""Apostoli Magyar Királyságot.""A Jobbik-érzés." Szóval, nem változik soha, semmi. Csak itt a blogon, a bloggerek próbálnak jópofák lenni, a facebookon meg erőlködés nélkül sikerül.

Sokat dolgoztam borfesztiválokon, az itt töltött idő nagyban formálta a magyar emberről, mint olyanról alkotott véleményemet. Bebasztak már déli kettőkor, sokallták a bor árát, üvöltöttek és nem mozdultak, a fiatalok loptak.
Jött egy nagyobb csoport, olyan tíz 25-30 közötti arc, manager meg KAM vagyok, háromszázat keresek nettó, enyém a világ. Az egyik lánynak forradás volt a mellkasán, szívműtét. Alkudni próbáltak a borra (nem alkuszok, nem az én dolgom), ingyen kóstolásokat akartak kierőszakolni, hangosak voltak és egyszerre beszéltek. Összefogdosták a borokat, szétpakolták őket, majd nagy nehezen leléptek. 
- Te Anna. - szólalt meg utánuk a lány, akivel együtt dolgoztam aznap. - Kibontottad a Pinot Grist az asztalról?
- Nem, azokat megsütötte a nap. Nem bontok meleg bort, szerintem már a dugó is kirohadt belőle.
Kerestük, sorrendbe raktuk a borokat megint, nem találtuk. Elvitték. A forradásos csaj állt ott, egyszerűen ellopta. Manager vagyok meg KAM, háromszázat keresek nettó és nincs gerincem. Ez a generáció, ami viszi most az országot és ami utál mindenki mást (lásd blog.hu postcímek).
Volt pár fiatal kölyök egyszer, szerintem még 18 se volt a legöregebb, öten összeverődve egy csoportba. Csendesen kivárták, amíg elvonultak az örjöngő negyvenesek és végignézték a kínálatot. Friss újborok és tölgyhordóban érlelt vörösborok sorakoztak, 1200 és 4000 forint között. Az egyikük rámutatott (nem megfogdos, mint a többi) egy fehérborra.
- Ez mennyibe kerül? Egy üveg? - alig hallottam a hangját a többiek között. A haverjai a háta mögül pislogtak rám.
- 1500. - mondtam. Gyors kupaktanács, az fejenként 300 pénz, összedobták fél perc alatt. Nem alkudoztak, fizettek és leültek a fűbe, eliszogatták a bort csendesen. Amikor készen voltak, visszahozták az üveget, vettek még eggyel és azt is eliszogatták. Nem tudom, mikor mentek el - a kulturált embereket soha nem hallod elmenni, mert nem üvöltenek. Ez hát az új generáció, amit ti annyira lenéztek és ami egyszer remélhetőleg majd viszi az országot. Addig facebookon humorizál.

Aztán vannak a középkorúak, az a legrosszabb. Lenéz, mert fiatal vagyok és kevesebbet láttam, de üvölt, mert be van rúgva és tüntetőleg kiönti a bort a földre, ha sokallja az árat. Ezekhez én kevés voltam, nem mert nem tudtam volna bepofázni, hanem mert lojális voltam a céghez és nem rontottam a hírnevet azzal, hogy visszaszóltam. Meg jobb is volt röhögni a cégvezető asszonyon, amikor ezeket oltotta.
- Oszt édesbora van? - nem kellett felnéznem, tudtam, milyen bunkó áll előttem a kérdésből és a hangerőből. A főnökasszony kisegített.
- Az Isten nem terem édes bort. Azt az ember csinálja, de ha gondolja, adok magának egy pohárt bort, meg mellé pár kockacukrot.
- Nem kell gonoszkodni, nem kell - vonult vissza a pasas. A felesége, lenőtt szőke, meresztette a szemét a főnökasszonyra, de odáig nem ért el, hogy valami frappánsat kinyögjön. - Oszt valami pirosa van?
A főnökasszony odafordult hozzám.
- Adjál neki valamit, mindegy mit, csak menjenek már innen. - Visszafordult a párhoz, én meg kiöntöttem egy pohár bort. Egy vörösborunk volt, díjnyertes, 4000 forint per üveg. Átnyújtottam az összefogdosott, ujjlenyomatos poharat.
- Kaphatnék egy kicsit többet bele? - vigyorgott rám a pasas. Töltöttem még bele, ők meg végre boldogan távoztak.
Bírtam a főnökasszonyt, jó stratéga volt.

Persze mindenki tud viselkedni adott helyen. Az angolok kurváznak és részegen fetrengenek a Ráday utcában, a németek üvöltenek az éttermekben a Váci utcában. Aztán hazamennek és kulturáltan élnek. Akkor a magyarok is kulturáltak lesznek, ha nem magyar közegben vannak?

Hogy, hogy nem, Nazareth is rendezett egy borkóstolót, én képviseltem a magyar borokat a nepáli fiúval, Jigme-vel. Jól mutattunk egymás mellett, a magyar zászlót is sikerült jól felaggatni, miután szóltam, hogy a zöld csík alulra való. Jöttek a vendégek, a rochesteri magyar közösség is.
- Mi ez, magyar. Magyar, jé! Nézzed már, Jóska, magyar! Milyen boraid vannak? - vakkantotta oda a nő. - Édesed van?
Jigme kicsit feszengett mellettem, nem értette, mit beszélünk, így angolra váltottam. Amúgy is, hülye magyar szokás, ezért nem szeretek magyar diákokkal találkozni, rögtön magyarra váltanak, a barátaim, az igazi barátaim meg diszkréten a földet nézik, mert nem értenek semmit.
- Száraz boraink vannak, Chardonnay és Kékfrankos. - Kiöntöttem neki egy pohár fehérbort és a hölgy távozott. "Még egy dobásod van, és leírom magamban az egész magyar népet," gondoltam magamban. " Nem hiszem el, hogy ne tudjanak kulturáltan viselkedni sehol, se otthon, se külföldön."
A nő sokáig nem imbolygott az asztalom felé és el is felejtettem az egész magyarellenes ügyet. Jigme-vel táncoltunk is egy kicsit, a mongol lány is odasettenkedett néha, a japánt meg megtanítottam bort nyitni. Nagyon elegáns volt az öltönyében és minden alkalommal, amikor egyedül nyitott ki egy üveg bort, felcsillant a szeme örömében. Hálás közönség.

Aztán feltűnt egy keresztbeálló szemű, lenőtt szőke hajú nő az asztalomnál, összefogdosott, ujjlenyomatos pohárral és egy mondattal örökre leírta a magyart, mint olyan a szememben.
- Azt valami pirosad van?
 

 Anyám tanácsára Kossuth Rádiót hallgatok az utóbbi időben online, csak amíg anyám azt mondta, hogy a híreket és politikai elemzéseket hallgassam, addig én inkább magyar idő szerint fél nyolckor hangolok az http://www.mr1-kossuth.hu-ra. Mint sok más gyerek (és mosogatás közben anyukák) én is édesdeden meghallgattam az estimesét aztán - délután kettő lévén - úgy döntöttem, felkelek az ágyból és csinálok valami hasznosabbat. A következő műsorok, mint Híradó, 168 óra, Politikai elemzés nem igazán mozgatott meg.

Volt elég dolgom anélkül is. Múlt félév végén a burmai lány ugyan hazament, de mindenki más maradt, mongol, lao, indonéz mellé még beköltözött egy maláj, egy haiti, egy japán diák, még egy francia (azokból mindig túl sok van pedig), olaszok mentek és jöttek és persze ott van az örök nepáli fiú és a vietnámi lány, akik nem rövidtávú cserediákok.

Megéri felépíteni barátságokat, ha távkapcsolat lesz belőlük egyszer? Abba pedig már belegondolni sem nagyon akarok, milyen lesz az amerikai lánynak, aki az egyik francia pasival jött össze múlt félévben, vagy hogy milyen lesz az indonéz lánynak újra felvennie a fátylat ha egyszer hazament. Nem a fátyol lenne a baj, hanem a szabadság és elismerés, amit itt kapott és amit nélkülözni fog Indonéziában. Persze, neki ott van Óceánia a maga korallzátonyaival. Milyen lesz a mongol vagy a lao lánynak hazamennie egy kapcsolatba, ami kiürült azalatt a 10 hónap alatt, amíg külföldön voltak? Újraépíteni egy életet, és hozzászokni, hogy nincs már körülöttük az az óvó, megbízható, de mindenek fölött változatos közösség, amiben éltek majdnem egy évig.

"Most egy kicsit nekem is elszorult a torkom," - mondja Eszenyi Enikő hangján a laptop miközben én meredtem a plafonra - "mert ők most itten búcsúzkodnak. És a búcsú sokszor hosszú időre szól."
Ki más mondhatja el magáról, hogy minden héten partizik az olaszokkal, hogy együtt fognak előadni zongorára a koreaival, hogy a laoszi barátjával járt kondizni, a nepáli haverja dobja el ide-oda és a mongol legjobb barátnőjével eszik csípős levest éjszaka becsiccsentve?

Nincs még egy ilyen szerencsés flótás. És pár nap múlva már én sem leszek az.

Bármilyen meglepő, a reklámkészítők bizonyos emberi értékek alapján készítik többé-kevésbé hatásos kisfilmeiket. Ilyen érték például az egyéni boldogság (fülig ér a szám, mert a mosóporom fehérebbre mos), a testkép (ha a mosóporom fehérebbre most, boldog vagyok és több időm jut az edzésre) és az individualizmus - illetve annak hiánya (a mosóporom fehérebbre most, több időm jut az edzésre és többet tudok lenni egymagam és a családommal is).

Bizony, az emberek tartozni akarnak valahová, ezt nevezhetjük akár társadalmi elismerésnek is: már a suli óta tudja mindenki, hogy vannak a menők, akik ismernek mindenkit és vannak a lúzerek, akik egyedül ülnek az első padban. Amikor három évvel ezelőtt elkezdtem egyetemre járni az ELTE-re, gyakorlatilag csak az előadás tényleges idejét töltöttem az épületen belül, meg azt a kétszer három percet, amíg elsétáltam a bejárattól a teremig - ennek persze az volt a hátulütője, hogy nem ismertem senkit. Kérdezte is az épp aktuális pasi egyszer: 
- És, ismersz már valakit?
- Nem, ami elég kiakasztó, mert többnyire egyedül ülök valahol a sor szélén. 
- Egyedül?! - a hangja elvékonyult. - Legalább a lúzerekkel barátkozz már össze!
Ez új volt. Tudtam, hogy van a fentebb részletezett rangsor, de hogy az individualista különcök még a lúzereknél is lejjebb vannak... Aztán meg tudod, hogy szól a ranglétra szabály: lefele taposni, felfele nyalni. 

De hogy visszatérjek a jelenbe: meglehetősen gyorsan, akárhogy tiltakoztam, de eljött a tavaszi szünet Nazareth-ben, és mindenki nyaralni ment: a szerencsésebbje Floridában, a kevésbé szerencsés a családi ház hátsó kertjében sütteti a hasát. És ahogy három éve megtanultam, vannak az atomlúzerek, a ranglétra legalsó fokán: képviselik a csoportot azok, akik a kampuszon maradtak. Van egy szellemkastély hangulata, mivel senki, de senki nincs itt, az épületek be vannak zárva, vagy rövidített nyitvatartással operálnak, az eső folyamatosan esik és hideg van. 
Rutinosak a barátaim, ők már töltöttek el egy hetet így a kampuszon ősszel, és tudják, napok alatt bele lehet őrülni a csendbe, így összejárunk minden nap, ebédelni, vacsorázni, mi öt lúzer, és miénk a nap. Semmit nem kell csinálni, semmi követelmény, hajtás, elvárás vagy feladat: lazulunk, na.

A tavaszi szünet első napján beszéltem anyámmal a hektikus bevételi forrásomról.
- Az jó, ha kedden utalok pénzt? Addig nem fogsz éhezni, vagy ilyesmi?
- Hülye vagy? Hiszen nyitva van a menza, napi háromszor ehetek - mondtam én, a felnőtt nő nagy lazán és leraktam a telefont, egyébként is mennem kellett reggelizni.
Két perccel később sírástól elcsukló, remegő hangon hívtam vissza anyámat:
- A menza bezárt a tavaszi szünetre... Tudnál inkább hétfőn utalni?

Anyám megnyugtató válasza után összeszedtem a gondolataim és arra jutottam, hogy a mongol lánynak lesz kajája, neki mindig van, ő valahogy be tudja osztani a pénzét, szóval elmentem hozzá. Kiderült, hogy ugyan van ennivalója, de most reggelire siet, menjek vele.
- Az jó, de gondolom megvan, hogy a múltkor nem tudtam fénymásolni, mert annyira le vagyok égve?
A mongol lány nem akadt fent ezen.
- Tudom, én adtam kölcsön, hogy visszafizesd a tartozást a szobatársadnak. De ez a reggeli jó lesz, és ingyenes! - rángatott tovább.

Szemfülesek gondolom megtalálták a hibát a fenti mondatban: jó és ingyenes nem járnak kéz a kézben egymással, de nekem viszont igen hangosan kezdett korogni a gyomrom, nem volt hát más választásom, mint a mongol lánnyal tartani. Kiderült, hogy a reggeli egy fiatal filippínó házaspár házában esett meg, az összeszokott vendégsereg pedig számomra is tartogatott ismerős arcokat: volt ott két indiai (mi mást tanulnának, mint programozást a rochesteri egyetemen), egy paraguay-i lány az amerikai férjével és a pár hónapos babájával, két vietnámi, négy kínai és persze a nazareth-i küldöttség: egy amerikai, egy mongol, egy vietnámi, egy indonéz és jómagam. A világ legvegyesebb baráti köre egy hatalmas, roskadozó asztalt állt körbe és a nem-szedek-elsőre-de-csorog-már-a-nyálam című izgalmas leggyengébb láncszem játékot játszották. Mert a reggeli tényleg fantasztikus volt, a házigazda forró csokit és teát szolgált fel a rántotta, spenótos és baconos quiche, bagel, gyümölcs és croissant mellé. Reggel 10:30-kor érkeztünk és délután 13:30-kor búcsúztunk el, a közbülső időt evéssel kitöltve.

Az a reggeli életmentő volt. Nem csak azért, mert jó reggeli volt és én éhes voltam, hanem mert bár mindenkinek máshogy ferdült a szeme és mindenkinek más árnyalatú volt a bőre, az az egy, nem elhanyagolható közös vonás egy nagy kiterjedt családdá tett bennünket arra a pár órára: mindannyian tudtunk angolul és mindenki beszélt mindenkivel.

Március 13, szombat, 18:49, Budapest, Magyarország: egy kávézó tulajdonosa a március 15-i dekorációt tervezi hétfőre, megünnepelni, hogy maroknyi, majd egyre több magyarnak volt mersze felszólalnia egy olyan évszázadban, amikor az individualizmus és a nacionalizmus volt a legfontosabb érték egyike. Honnan jössz?
Március 13, szombat, 12:49, Rochester, NY, Egyesült Államok: egy magyar lány tucatnyi más ország szülöttével amerikai reggelit eszik egy filippínó házaspár házában. Hova tartasz.

Boldog március 15-ét. 

Erősen adós vagyok már egy sztorival és szánom-bánom bűnöm, hogy nem dugtam ide a képem hetekig, de ha az embert két oldalról szorítják, hogy mit írjon és mit ne, az lesz a vége, hogy elmarad a jó téma is, meg a kedv is. De gondoltam nőnap alkalmából mégis csak kiköhögök egy szösszenetet. Voilá.

Elöljáróban elmondanám, a nőnap, bár a naptárakban "Nemzetközi Nőnap" címen van bejegyezve, ismeretlen fogalom errefele és erre sikerült is okot találnom, kettőt is.
Az egyik történelmi: a nőnap volt szoci országokban dívik, igen, a mongol lány meg is ünnepelte velem, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy az ünnep a népesség gyengébbik, de véleményformálás szempontjából sunyibb felének száját hivatott betömni. Más szavakkal, egy "nesze semmi, fogd meg jól" a szocializmus műhelyéből. (Figyeld meg, ennek az enyhe politizálásnak köszönhetően már jön is majd a fehér zaj a fentebb említett harapófogó egyik pofájából.)

Aztán Brezsnyev se csókolt már le senkit, a vasfüggöny is elporladt, de megmaradt a nőnap. És a pasik tisztelettudóan veszik a szál rózsát, és egy napra, de legalábbis amíg átadják a virágot, a nőket megbecsülik. Ne legyél rám dühös, mert az igazat szólom! A  "nesze semmi, fogd meg jól" semmit nem változott, hiszen mire mész azzal, ha kapsz egy rózsát, de a maradék 364 napban szívod a fogad? Inkább állj meg most az olvasásban egy pillanatra és gondolkodj el rajta, meg vagy-e becsülve az egész évben.

Elfelejteni a nőnapot nem szép dolog. Kiteszem neked a lelkem, úgyse értékeled, hát akkor legalább azon a napon kérj elnézést minden múltbeli és jövőbeli férfi-gonoszságért. Nem kell, hogy komolyan gondold, csak mondd.
Hát így tartják a nők a saját vállukkal ezt a defektes társadalmi rendet. 

Szóval itt senki nem tudta, hogy mi az a nőnap és amikor felköszöntöttem őket, hülyének néztek. 
- Biztos szopatsz, vagy ilyesmi - mondta egy felvágott nyelvű latina, aki mellesleg a hatodik hónapban van és akkora mellei vannak mint két dinnye. 
- Nőnap. - mondtam lassan. - Olyan mint az anyák napja, csak nem anyákat, hanem nőket ünnepelnek ma.
Biztos, mondta álmodozó hangon és továbbment, de láttam rajta, hogy nem hatotta meg a nagy nap ténye. Csakúgy, mint a lacrosse-pálcás hobbit Greget, aki jó előre letisztázta, hogy működik ez a dátumosdi.
- Ha lesz valami évforduló, ünnep, születésnap, akármi, én nem fogok emlékezni rá. Neked kell szólnod három héttel előtte, ha azt akarod, hogy meg legyen ünnepelve. - és már ugrott is a következő témára. Így aztán én illedelmesen közöltem vele, hogy három hét múlva nőnap, ilyenkor a pasik kedvesek a nőkkel, értékelik őket és vesznek nekik virágot. 

És elfelejtette. Mindig is nagy hiba volt ilyet elfelejteni mellettem, ezzel azt kockáztatod, hogy egész este veszekedek veled vagy ami még rosszabb, besértődök és hozzád se szólok. Ilyen nőies dolgok, na, kell-e magyarázni?
Napközben azt hittem, este jön át felköszönteni, aztán este azt gondoltam, majd rámdob facebook-on egy üzenetet és a nagy reménykedésben eltelt az egész este, eseménytelenül - eredménytelenül. Másnap találkoztam vele, és megemlítettem, hogy ugrotta a nőnapot, amire neki elkezdett remegni a szeme alatt az ideg és ráborult az asztalra.
- Basszus, tényleg - vinnyogta az asztallap fölött. - Gyere, elmegyünk a Wegmansbe, veszünk neked virágot meg csokit.
- Greg, nem kell a csoki meg a virág. Nőnap tegnap volt. - mondtam nyugodtan.
- De tényleg sajnálom. Elfelejtettem, tudom.
Dehogy sajnálja, csak menti a bőrét, ezt meg én tudtam jól, de nem érdekelt. Félre ne értsd, nem voltam dühös, nem voltam csalódott - boldog voltam. Egy elfelejtett nőnap kellett, hogy rájöjjek, miért van az, hogy a magyar pasik bókolnak, kinyitják az ajtót, kisegítenek a kocsiból és cipekednek helyettem, de nekem mégis valamiért jobbnak tűnik itt nőnek lenni, mint Magyarországon. Mert az egész bókolás kamu.

- Greg, én nem vagyok dühös rád. Nem, szomorú sem, ideges sem, csalódott sem - válaszoltam a hangtalan kérdésekre. - A nőnap azért van, mert az egész év a pasiké, de nem itt. Én boldog vagyok melletted mindig. (És most reccsent meg a harapófogó másik pofája.)
-Nem érdekel, hogy elfelejtetted a nőnapot, mert helyette napi szinten bizonyítasz, - mondtam olyan hangon, ahogy a megvert kutyát szokás nyugtatgatni - és mert látom, hogy annyit teszel ebbe a kapcsolatba, mint én. 

Az amerikai nők nem tudják, mi az a nőnap - mert nincs többé szükségük nőnapra.

(Azért veszek a kis pofátlannak egy naptárat és az összes dátumot nagy pirossal beikszelem neki, hogy ne felejtse el. Születésnapot, névnapot, gyereknapot, második névnapot - mi az, hogy olyan nincs? Hát, mostmár van...)

 Az amerikai oktatás semmiben sem hasonlít a magyarhoz. Az ELTE-n megszoktam, hogy vannak a kollokviumok, amire a hülye sem jár be, és vannak a gyakorlati órák, ahol meg lehet oldani, hogy ne kelljen bejárni. Így általában sikerült összehozni egy 40 kredites órarendet úgy, hogy hétfő-kedd tanultam, de kedden is csak reggel, hogy délre már bent legyek a munkahelyemen és ott húzzam le a hét hátramaradó három és fél munkanapját.

Aztán kikerültem ide.

Minden óra heti 150 percet tesz ki, 3, 2 vagy 1 alkalomra lebontva. Ha hétfő-szerda-péntek van, akkor 50 percesek az órák, ha kedd-csütörtök, akkor 75, és vannak az esti órák, amikor négytől vagy hattól keződőden két és fél órát nyomunk le, egy tíz perces szünettel valahol az első 90 perc után. 

Az ELTE-n azt is megszoktam, hogy amellett, hogy ellazulom a megjelenéssel a szemesztert, a bölcsészek szerződést kötöttek az ördöggel: semmilyen házit, vagy ZH-t nem kell írni a szemeszter során, hogy aztán cserébe az egy hónap vizsgaidőszak alatt a heti átaludt órák számát lecsökkentsük olyan tízre. Erről eszembe jut egy, a Bash.hu-n olvasott párbeszéd:

- Szerinted mennyi idő alatt lehet megtanulni a C-nyelvet?
- Hehe.
- Mivan ezen vicces?
- Eszembe jutott a vicc, hogy megkérdezik az egyetemistát hogy mennyi idő alatt megtanulni a kínai nyelvet. “Mér, holnap zéhá?”
- Akkor röhögni fogsz. Holnap zéhá…

Az amerikai oktatásban nincs lazulás. Óráról- órára kell készülni, napi szinten van házifeladat és heti legalább egy beadandóval számolhatok. Nagy hangsúlyt fektetnek a csapatmunkára, a diákok asztalok körül ülnek, olyan 3-4-en egy asztalnál, nem egyenes sorokban szemben a tanárral. Szinte minden órán 6-os csoportokta vagyunk beoszta, a házi projekteket mind csoportosan csináljuk, ami megköveteli a szabadidőben való találkozást és egymás elviselését is. Ennek ellenére a magyarok csapatszelleme az igazi csapatszellem: "A tanárok csalásnak hívják, mi csapatmunkának," ahogy a Facebookon olvastam. Első félévben nem volt házim az egyik órára és elkövettem azt a hibát, hogy elkértem a csoporttársamét: elolvasom, aztán leírom a saját verziómat, tiszta sor. Nem csak a csaj, az egész csoport hülyének nézett. Ha belegondolok, hogy az ELTE-n mikor vizsgát írtunk és kiment a tanár, nem az volt a nagy, hogy hirtelen mindenki feléledt: "Erre mi a válasz? A 11-esre mit írtál?" hanem az, hogy a folyosón ülők füttyögtek, amikor jött vissza...

A szorgalmi időszak után egy hetet adnak, hogy mindenből levizsgázzunk - nem vészes, mindenkinek 5-6 tárgya van, többet nem bírna idővel és energiával. A vizsgaidőszak nem nagy szám, legalábbis nekem, de biztos vagyok benne, hogy csak a bölcsészes múltamnak köszönhetően - ilyenkor tényleg mindenki tanul és hajt, az utolsó beadandó dolgozatokat írja, amiknek sokszor minimum 15 oldalasnak kell lennie, vagy készül a vizsgára, ami olyan 30%-át teszi ki a jegynek. 5-10% szokott lenni a megjelenés - 3 hiányzás elfogadott, utána orvosi papír kell, 25% körül a házi feladatok, a maradék pedig dolgozatok és projektek. Aztán az egy hetes nyüzsgés után hirtelen megáll az élet. Vége az utolsó vizsgának és egy napod van, hogy kiköltözz a kampuszról, bezárnak az épületek, az étkezde, blokkolják a belépőkártyákat.

Na és itt a legnagyobb különbség a magyar és az amerikai oktatás között. A vizsgaidőszak, és az utolsó vizsga után Te mit csinálnál? Megünnepled, hogy nem kell többet tanulni és itt a szünet? Én is. Csak nincs kivel, mert mindenki elhúz haza és kiürül a város. 

Ezek nem tudnak élni.

 Mivel az elmúlt postokban sok szó esett a lacrosse-ról, itt az ideje, hogy az avatatlan magyarokat kicsit felhomályosítsam és elmagyarázzam a játék és játékosok mibenlétét.

Nagyon röviden a lacrosse játékos kezében van egy lepkefogó háló, amellyel nem lepkét, hanem félökölnyi labdát fog, hogy aztán egy igen megküldött dobással az ellenfél kapujába juttassa. Az ütő nyele titániumból van, ami - mondjon akárki akármit, minden lacrosse játékos tudja - arra van hogy lezúzd az ellenfél ütőt tartó kezét. Játékos házi háborúk alkalmával kaptam már pár, kimondottan nekem szánt (értsd: extra-gyengéd) suhintást vele és nem kellemes az érzés.
A pálya körülbelül akkora, mint a kispályás labdarúgás kispályája, két végében a kapu, előtte a kapus. Kapus előtt a védők, védők előtt középpályások és támadók, mindenki kezében ütő és mindenki egy valamire koncentrál: hogy mikor nem néz oda a bíró és mikor lehet kihasználni a titánium-ötvözet természet adta előnyeit az ellenfélen.
Aki ennél még jobban kíváncsi a lacrosse-ra, annak ajánlom szíves figyelmébe ezt az oldalt, olvasható és kellőképp humoros módon írja le a játékot. Tessék elolvasni, sokat fogok még utalni a lacrosse-ra.

A játékos ennek megfelelően nagyra nőtt, nehézsúlyú, agresszív állat - a pályán. Civilben üzlet vagy management szakra jár, főleg mert az igényli a legkevesebb tanulást és minden pénteken vagy/és szombaton leissza magát. Hardcore ivó, az a típus, aki nem kinyitja, hanem kiszúrja a sörösdobozt. Ennek ellenére a sörhas nem jellemző - heti 6 edzés gondoskodik róla, hogy még figyeljenek is arra, elég szénhidrátot vigyenek be - különben a saját izmaikat égetnék a 120 perces edzés során.

Láttál már hokimeccset? Nekem volt szerencsém egyhez élőben és meglepődve tapasztaltam, hogy Zizou Zidane az olasz focista ellen elkövetett fejelése bájos paskolás a hokiverekedésekhez képest. A romantikáját pedig az adja, hogy az egy-az-egy ellen verekedések a hokiban legálisak, vagyis a bíró addig nem fújja le, amíg valaki a földre nem kerül. A szemem előtt két ember verte egymást és közben a többiek - a bíróval egyetemben - szotyiztak körülöttük. "Úriemberek egymás között lerendezik" - mondta kísérőm. (Miről ismerszik meg az úriember, ugye.) Na, a lacrosse a hoki kistestvére.

A lacrosse pasi sok előnnyel rendelkezik - és sok hátránnyal is. Kigyúrt - de heti hatszor edzésen van, tehát alig látni. Büszke lehetsz rá, mert mindenki ismeri és kedveli - beleértve az összes lányt is. A szezon alatt hetente két meccset játszik - ennek a nagyobb része nem hazai meccs, ami megintcsak csökkenti a láthatási időszakot. Amíg mások a pasijukkal víkendeznek a tavaszi szünetben, addig ez a "lákrossz-hobbit" Texas-ban kergeti majd a labdát. 
Ithaka, Cortland, Elmira és más állambeli városok szerepelnek még a listán, ami nem vészes, de tudod, mit akar az ember 4 óra kimerítő utazás és 3 óra még kimerítőbb játék után? Én sem tudom, de élek a gyanúperrel, hogy sör, videojátékok és döglés van a listán, nem "a barátnő". Amikor erre rádöbbentem, kétségbeesve hívtam anyámat.
- Ne beszélj már hülyeségeket - mondta anyám mikor elpanaszoltam neki azon frissiben, mit kellett realizálnom. - Greg mégsem a spártai királyfi, mit keresne Ithakában?
Anyám nem mindig tudja kellőképp átérezni az agóniámat.

A lacross játékos felettébb összetartó csapat tagja - és ez a csapat megőrül és katasztrofálisan viselkedik partikon. 
- Mi nem gondoljuk, hogy mindenki felett állunk. - fogalmazta meg találóan egy röplabdás srác, mi a lacrosse csapat nagy baja. Külön-külön rendben vannak, de együtt... Várjunk, ez nem így igaz minden pasi esetében?
Bár még mindig jobb, mint az úszó-, és műugrócsapat, amely összes tagja kiszőkítette a haját. Majd akkor fogok röhögni rajtuk, ha a klór reakcióba lép a szép sárga hajukkal és bezöldíti...

Szóval egy csapat pasi. Kemények, teszik a dolgukat, önállóak és erre büszkék is. Őket aztán egy nő se töri be - ezért van, hogy a holnapi meccsen mindegyik rejtetten a bal lelátóra fog pislantani minden pályáralépéskor. 
És az anyukák a bal lelátón büszkén fognak letekinteni a sisakokra és ütőkre és tudni fogják, hogy mégiscsak az ő ártatlan, tündéri kisfiuk rejtőzik alatta.

Gyerekek, nagy-és-erős pasinak álcázva.

Az alkohol csodákat művel az ember stílusával, ha megfelelő módon adagolják, és szombat este az egyébként dög amerikai lányok meglepő módon például szolgáltak ezt alátámasztandó.

Sportoló kapcsolataim lévén már sokkal előbb tudtam, hogy közeleg az atléták bálja és kategorikusan elutasítottam a megjelenést. Nem fogok hazudni: ha valaki mástól tudod meg, hogy bál lesz, nem a sportoló pasidtól, persze, hogy elmegy a kedved a jelenléttől. Onnan már hiába könyörgés, csábítás, menjél egyedül, nem érdekel, ki lesz a randid és hogy mit fognak szólni a csapattársak. Ezt elszúrtad, barátom. 

Aznap este igen sok meghívásom volt igen sok szobába "előpartizni", magam is csodálkoztam, hogy ennyi embert ismerek, miközben elindultam egyik friss ismerősöm, Lamont szobájába. Lamont tündéri gyerek, mindenki ismeri "korlátolt növéséről" (még nálam is alacsonyabb) és mert fekete. De nem hétköznapi fekete! Én személy szerint nagyon bírom, mert fenemód jól tud táncolni és politológiára jár. Láttál Te már politológus feketét? Nem, mert mind egész nap a labdát kergeti a kosárpályán, miközben menetrendszerűen beverik a fejüket a kosárba.

Azt tudtam, hogy Lamont és még sokan mások mennek a bálba, de arra nem számítottam, hogy mindenki kisestélyiben és öltönyben fog feszíteni és be kell valljam, egyre hülyébben éreztem magam az egyszerű-de-nagyszerű partiszerelésemben, nem beszélve a kérdések tömkelegéről.
- Jössz a bálba?
- Nem, nem megyek. De remélem jól fogjátok érezni magatokat.
Igen nehezen adták fel és ahogy fogyott a sör, úgy lettek egyre szívósabbak, főleg a lányok.
- Szóval jössz a bálba?
- Nem, még mindig nem.
- De miért?
- Nincs ruhám. - Meg kedvem se - tettem hozzá magamban. 
- Nem baj, mi a méreted?
Hát mondom, ezt nem hiszem el. Egy amerikai lány, aki nem is ismer, a saját ruháját akarja ideadni nekem, ilyet se láttam még! De ez nem fog menni, szívem.
- Nullás. Vagy kettes... - mondtam a biztos győzelem tudatában.
- Az jó, nekem is! És a cipőméreted? - kérdezte enyhén keresztbeálló szemekkel.
- Hat és feles. - mondtam jól megjátszott szomorúsággal az arcomon, de még mindig a biztos győzelem tudatában. De a sors vicces kedvében volt aznap este.
- Király, nekem is, akkor megyünk a szobámba. Keresünk neked valamit. - mondta és kézenfogva kirángatott Lamont szobájából. Odabent a többiek újabb felest küldtek le.

Fiúk, legyetek büszkék rám: 5 perc alatt készültem el a bálra. Két perc alatt megvolt a ruha, tökéletesen passzolt, a cipő kényelmes volt és már repültünk is vissza a többiekhez. A pólóm, a csizmám, mindenem ott maradt a szobájában.

Másnap egy ismeretlen lány ruhájában ébredtem, de legalább ismerős helyen. Nem emlékeztem a "jótevőm" nevére, a szobaszámára, csak arra, hogy barna haja volt. És meglehetősen vékony, ahogy a ruha címkéjéből meg tudtam állapítani.
De Lamont most is segítségemre sietett. Visszavittem a ruhákat a szobájába, ahol is belefutottam a lányba - szőke volt.

Egy valamire tisztán emlékszem a bálból. A pasik részegek voltak és verekedtek, a lányok pedig fél óra után lerúgták a szandáljukat és mezítláb táncoltak, a ruhájuk felcsúszott és látni engedte a feneküket.

Lehet, az alkohol csodákat művel az ember stílusával, de van, amin nem lehet segíteni.

 Az időeltolódás hátránya, hogy amikor én posztolok, akkor Te alszol, és ha nincs bekapcsolva a feed, könnyen lemaradsz az aktuális adagról.

De - hogy reklámszlogennel éljek - most itt az új Levelek Eszternek klub, ahol értesülhetsz az új posztokról és a kiírás garantáltan nem veszik el az üzenőfal rengetegében! Csatlakozz az alábbi linken:

http://iwiw.hu/pages/community/comdata.jsp?cID=2400325

(Iwiw-felhasználók előnyben.)

Levelek Eszternek. Olvasd! Terjeszd! És ne hidd, hogy minden amerikai hülye...

 Az amerikai oktatáshoz képest kispiskóta az ELTE Bölcsészkar. Naponta házik, hetente dolgozatok és házidolgozatok és ha figyelembe vesszük, hogy idegen nyelven olvasni körülbelül 3x olyan lassan tudok, plána írni, akkor érthető, hogy ez nehézségeket jelent. Persze nem csak nekem, a többi nemzetközi cserediák számára is gyakoriak az álmatlan éjszakák. 

Az első házidolgozatomat tényleg tökéletesre akartam, így egy egész éjszakát töltöttem a megírásával. Mire végeztem, olyan reggel 7 körül, épp nyitott a menza, de még mindig volt pár szabad órám amíg a tanítás elkezdődött. Elhatároztam hát, hogy meglátogatom Jake-et.

Jake pont aznap ünnepelte a 20. szülinapját, én meg kellőképp le voltam égve, de egy reggeli kávé és baráti ébresztés-beszélgetés az órák előtt kedves ajándéknak tűnt, így felkaptam neki is egy kávét és elindultam a szobája felé. 

Jake meglepően kevés - de erőteljes - kopogtatás után ajtót nyitott. Illedelmesen boldog születésnapot rikkantottam és kirángattam egy ébresztő kávé+cigi kombóra. 
Meleg szeptemberi nap volt és Jake mezítláb jött ki velem. Elücsörögtünk kicsit a szabadban, beszélgettünk, én energikus voltam kettőnk helyett is, mert Jake előszülinapot ült este és csak enyhén volt másnapos és fáradt. Pár perc után vissza is kéredzkedett aludni és elváltunk.

A szobámban jutott eszembe, hogy még beszélni akartam vele az esti programról és gondoltam, még nem alszik, így felugrok hozzá. Az ajtaja résnyire nyitva volt és amikor bedugtam a fejem, láttam, hogy bent alszik az ágyában.
- Jake! - suttogtam halkan, majd mikor nem válaszolt, erősebben.
- Jake! Jake! - de ő olyan mélyen aludt, mint a bunda. Odaálltam az ágya elé, a kávé ott volt az asztalon, és ütögetni kezdtem a matracot, miközben szólongattam, mostmár tényleg emelt hangon. Jake nagy nehezen megmozdult a paplan alatt.

Igen régen volt fodrásznál, gondoltam magamban, mert legalább kétszer olyan hosszú a haja, mint általában. És a hangja is magasabbnak tűnt, ahogy felnyögött álmában. Pár másodpercig csak meredten álltam, majd kisettenkedtem a szobából.
Megálltam a szobája előtt és erősen gondolkodtam, hogy fogom ezt kimagyarázni, amikor a férfi mosdónak kinyílt az ajtaja és Jake tűnt fel. 
- Mi a pálya?
- Semmi - mondtam fülig pirulva. - Csak kérdezni akartam, lesz-e valami party este.
- Van rá esély, szerintem Andy-nél lesz valami kis összeruccanás.
- Jól hangzik, majd hívj, ha tudsz valami biztosat. - mondtam és hátrálni kezdtem. Jake ásított egyet és a szobája felé indult. 

- Ó, és Jake? Megtennél nekem valamit? - kérdeztem vörösen. - Mondd meg a lánynak a szobádban, hogy nagyon sajnálom. Remélem nem ébresztettem fel. 

 *Különböző országok, különböző cicik.

Akárki is mondta, hogy a távolság megerősíti a kapcsolatot, nem hinném, hogy több féléves időtartamra gondolt. Amikor biztos lett, hogy akkor Amerika, apámnak adtam elő a "Mi lesz a kapcsolatommal?!" című tragikomédiát, amire ő csak ennyit szólt:
- De hát emberek elmentek a háborúba több évre és a lányok megvárták őket!
Egy pillanatra kiestem a szerepemből és csak szemrehányóan néztem rá:
- De most nincs háború. Kérlek, a helyzethez illő komolysággal állj hozzá a beszélgetéshez.

Nem feszegetem a témát, a lényeg, hogy egyszer csak szingliként találtam magam a világ innenső felén és ha már így vagyok, nem vesztegetem az időt és feltérképezem a helyzetet pasi téren. 
Az amerikai pasik megőrülnek az akcentusért, a magyar lányok pedig tényleg szépek, rakd össze a kettőt és meglátod, milyen sikerem volt. Viszont az amerikai pasik kellőképp bunkók is (mert a lányok hagyják, hogy bunkók legyenek) és nekem meg egy idő után elegem lett a hajnal négyes osonásokból továbbá a sors jól ki is tolt velem.

Greg Wagnerrel tisztázatlan körülmények között jöttünk össze, bár a kínos topogások elkerülése érdekében egy idő után megállapodtunk egy dátumban és történetben.
- Te, ki kéne találni egy hófordulót. 
- Az bizony nem ártana. Ötlet?
- 23-án van a szülinapod, ugye? Az jó, nekem 25, akkor legyen 24, csak a könnyen megjegyezhetőség kedvéért. Hogy melyik hónap? November, az nem jó, mert 24-e előtt már ismertem a szüleid, akkor legyen október. És hogy jöttünk össze?
- Öhm... volt egy közös óránk. Matekóránk. Ez hihető...

Az igazság az, hogy nincs közös óránk, nem voltunk együtt 24-én, egyébként is, mr. Wagner nemes egyszerűséggel meg akart húzni egy alkoholgőzösebb éjszakán, én meg nem hagytam. Kedvem se volt, be is voltam már csiccsentve, egyébként is, egy ilyen begőzölt amerikai pöcsnek én nem fogok lefeküdni. De vicces kedvemben voltam, így amikor elköszöntünk, megadtam neki valaki más számát és még futólag láttam, hogy rosszul írja be a nevem a telefonba. Ez könnyen ment.

Másnap Greg Wagner emlékezett rá, hogy ráindult valami csajra tegnap éjszaka. Írt egy smst a kapott számra, hamarosan jött is a válasz és igen izgalmas párbeszédbe bonyolódtak. Sok-sok üzenet és felhevült utalások után megkérdezte a másik oldalon ülőt, mennyi idős, majd olyan választ kapott, ami földhöz vágta.
47 - mondta a nő,- de szívesen lennék egyszer egy fiatalabb pasival.
Szegény soha nem kapott választ.

Másnap, miután felkeltem, körbekérdeztem egy-két haveromat, mit tudnak egy úgy nevezett Greg Wagnerről. Senkinek nem volt ismerős, de egyiküknek, Mattnek rémlett valami: 
- Greg? Nem egy lacrosse játékos? Nem ismerem, de hallottam már róla. Egyet mondok, Anna: tartsd távol magad a lacrosse játékosoktól. Az egy külön állatfaj.
- Nyugi, Matt. Nincs közös ismerősünk, nem tudja a számomat, nem értette a nevemet. Szerintem arra sem emlékszik, hogy beszéltünk. Nem fogunk megint találkozni.

Enyhén voltam csak másnapos, az igazat megvallva nem is emlékeztem sok mindenre, még az arcára is csak nehezen. Kék szemei voltak, meglepően nagyok és izmos is volt, amennyire ki tudtam venni a pulóver alatt. Matt azt mondta, lacrosse játékos. Felmentem a főiskola lacrosse csapatának az oldalára és megkerestem a névsort. Wagner, Wagner...
És ott volt. Hatalmas kék szemekkel, jóképűen, de valóban a lacrosse csapat soraiban és mindenki tudja, ez mit jelent: részeg kanokat, akik - bár jól néznek ki - csak a szexre hajtanak és könyörtelenül átgázolnak minden pasin a pályán és minden csajon az ágyban. Egy önelégült lacrosse játékos és egy pasi egó az én bőrömben - kíváncsi vagyok, melyikünk került volna ki győztesen egy ilyen csatából. 

Este a következő üzenet várt Facebookon:
"Hello. Lehet hülyén hangzik, de azt hiszem, szombat este Te voltál az a lány, akivel beszéltem. Rossz számot adtál meg, nem tudom, direkt-e vagy véletlenül, de mindenesetre itt az enyém. Dobj egy smst. Greg Wagner"

Ügyes - gondoltam magamban. - Akkor játsszunk!

Az amerikaiak nem hülyék, csak nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Tudják, hogy vizet kellene inni, kevesebb olajban sült húst és több csirkemellet enni, vagy meghagyni az XL zacskó csipsz felét - mindezt gyakorlatba átültetni nehéz csupán. 

Ujjal mutogatni a másikra, azt viszont nagyon tudnak, mert ilyenkor végre elterelik a figyelmüket magukról. A múltkor (ez mondjuk pont egy második generációs kínai lány volt meg egy amerikai fiú) ilyen beszélgetést sikerült elcsípnem: 
Fiú: kérsz egy kis fagyit? 
Lány (unott arccal): Nem.
Fiú (kicsit elkeseredve, hogy valami jót mégis tegyen): akkor egy kis kólát?
A lány lassan ránézett, majd igen kimérten megszólalt: Soda is bad for you, azaz a kóla árt az egészségnek.

Nna, mondom, ilyenkor bezzeg tudod, mi? Ugyanez a - kicsit molett - lány közölte velem egy pizza fölött, az ő pizzája fölött, hogy az egyhuzamban kemény edzés nem hatásos, inkább sokszor keveset kell edzeni, mint például porszívózni vagy elmenni sétálni. Én akkor jöttem vissza egy diszkrét egy óra kardióedzésről, így csak azért nem tuszkoltam le a pizzát a torkán, mert nem tudtam megemelni a kezem, de a mellettem ülő Lacrosse-csapattag is így gondolkodhatott, mert később ennyivel kommentálta a kijelentést: 
- Ja, azért olyan szálkás minden atléta, mi?
- Na, Te csak hallgass - mondtam. - Mert a Te csípőd konkrétan már így is átszúrja a bőröd, azon a lányon meg legalább volt mit fogni.
- Ugye, most ironizálsz? - kérdezte őszinte reménnyel az arcán.
- Nézd, én lány vagyok egyenlő sunyin szemétláda. Persze, hogy ironizálok!

Node elhagyjuk a bájos Emily-t és rátérünk a poszt igazi céljára: eldicsekedni a fantasztikus haladással. Alapvetően ennek a blognak az is feladata lenne, hogy ha valaki rövidebb-hosszabb időre jön Amerikába, akkor egy kész "Mire készülj?"- kézikönyvvel szereljem fel, így ím, erre várhatsz:

• sok pizza, szénhidrát, hamburger, csipsz...a magyar koszt - ki fog derülni számodra - meglehetősen egészséges, gondolj csak bele a csomó főzelékbe. Namármost, ennek nem fogsz tudni ellenálni, senki nem tud neki ellenállni. Ennek hála...
• ...hízásnak indulsz. Az elején majd nem veszel róla tudomást, de ha a haverok meglátnak skype-on vagy fényképen, majd emlékeztetnek rá, ne aggódj.
• Megpróbálsz lefogyni. Ha van eszed, ésszel csinálod (nem akarok ujjal mutogatni), ha nincs, akkor meg nem, és úgy fogsz járni, mint a laoszi lány, akinek már most nagy barátja a jojó-effektus.
• Rájössz, hogy ez valami másmilyen zsír, és kis étrendváltozással, rövid idő alatt leolvad rólad. A lentebb említett mongol lány példájánál maradva, ő csak mongol kaját evett, nem koplalt és mégis vesztett 10 fontnyi súlyt (4 kilót). Én mondjuk csak salátát nyomattam almával meg csirkével, ha volt és mégis...
• Tadaaaa! Kevesebb, mint egy hét után 6, kihangsúlyozom, 6 fontot, azaz 2.5 kilót dobtam le. 

A lacrosse-válogatott, rakétamániás (neve is van, majd lassan szentelek neki egy külön posztot) seggdugasz persze rögtön megpróbált letörni: 
- Nem lehet, hogy az csak víz?
- Nem lehet, de kösz, hogy velem örülsz. Először is iszok egy csomót, másodszor is meg már négy napja ennyi vagyok. 
- Jó, nyugi, csak viccelek. Látom is, hogy kisebb a hasad meg a derekad.
- Na menj a fenébe.

Látjátok? Olyan jól nézek ki, hogy már irigyeim is vannak. Bár csodálóm lenne helyette!

Figyelem! Alább olyan dolgok következnek, amikről a nők - állítólag - imádnak olvasni, a pasik meg - állítólag - utálnak. Ígérem, próbálom rövidre fogni a csajos részét - cserébe Ti meg legyetek hálásak, hogy kiteszem a hájamat az internetre.
 

Engem is utolért a végzet: 5 kilót híztam. Nem vagyok egy vastag gyerek most sem, de ez pont 10%-al több, mint a hosszú évek során jól bevált súlyom, továbbá az ázsiai lányok és a play-doh gyurmász rakétamániás elkezdtek hörcsögnek hívni az édes kis (nem szexi! édes!) pofazacskóim orcáim miatt. Nem beszélve a haverokról meg anyámról, akik ilyeneket kommentáltak, mikor megláttak:
- Kicsit gonosz-kicsit kedves barátnő: "Hát, babám, szedtél fel valamennyit."
- Anyám: "Fú, mekkora segged van neked!"
- Diplomatikus pasi barát: "Régen sovány voltál. Most van mit rajtad fogni. Jaj, ne legyél már ilyen, az jó!"
- És végül a pont az I-re, a mongol lány, akinek ugyanilyen problémákkal kellene küzdenie: "Képzeld, egész téli szünetben Seattle-ben mongol haverokkal voltam és csak mongol kaját ettem! És fogytam 4 kilót!"

Azt meg főleg csendesen jegyzem csak meg, hogy ez az elhízós átok csak a "bevándorló" cserediákokra vonatkozik. Aki itt született, az ehet akármennyit, nem hízik. 

Szóval ennek véget kell vetni, főleg mert a hasamat még talán behúzom, de a konyhásnéni-izmot hogy tüntetem el? Föl is kerestem az általam nagyra tartott Schobert Norbi ellenfelének (nem a Norbit tartom nagyra) honlapját és kinéztem egy helyre, 21 napos diétát. Mínusz 3-6 kiló, kommentek is vannak, mindenkinek működik, fasza, nem lesz itt gond.

Első nap, reggeli: abonett (figyeled? nem baj, majd helyettesítem teljes kiőrlésű rozskenyérrel), pulykasonka, retek, tej. Bementem a menzára reggeli után nézni és lélekben egy kicsit elsírtam magam: volt ott rántotta, omlett, bacon, sült krumpli (reggelire, érted), sült krumpli másképp, sajtos toast, 5-fajta müzli hozzáadott cukorral, moyoróvaj, lekvár, vaj, bagel, muffin, cukrozott joghurt, toastkenyér, juharszirup, még csoki és cukorszórás is kikészítve a joghurt mellé. Nem sajnáltatni akarom magam, vagy ilyesmi (az később jön), de basszus, hogy egy szénhidrátmentes reggelit nem lehet összepakolni. Vagy ehetek tojást minden nap és meghalok két hét után koleszterinmérgezésben. 

Szóval a reggelit ezzel letudtuk egyszer s mindenkorra - marad az alma minden reggel, mert pofátlanul tud ám korogni az ember gyomra reggel órán, valamit be kell hát nyomni. Majd az ebéd kárpótol.

Az ebéd és a vacsora bearanyozza a napomat, mert ilyenkor már van pizza is, háromféle, közvetlen a kétféle sültkrumpli mellett (azt egész nap megtalálod), így van mire csorgatni a nyálam elhaladtamban (még most sem kell sajnálni). Hogy mi van a kajában, azt sajna nem tudom, alapvetően sok zöldséggel főznek, de mindet elrontják rásütött sajttal, hozzáadott cukorral, különféle öntetekkel. Becsületükre váljék, hogy salátának való zöldség (brokkoli, salátalevél, paradicsom, karfiol, bab, borsó...etc.) is van kikészítve mindig, így összerakhatod magadnak a saját kis salátádat. Néha, elvétve, mondjuk minden harmadik nap van natúr csirkemell - ez az én napom. Rápakolom a kis salátámra a csirkemellet és fantasztikus Cézár-salátát főztem. Ha nincs csirke - akkor natúr salátát tolok délben és este is. Na most lehet sajnálni.

Írnék én még itt neked a desszertekről, mindig van legalább háromféle, de nézd: ha én nem ehetem meg, Te se olvashass róla. És meg nem tudjam, hogy most bezárod az ablakot és odaosonsz a hűtőhöz kolbászt enni...

Minden, alább ecsetelt sérelem ellenére, amikor két hét Magyarország után pakoltam a bőröndömet, a szívem kicsit sajgott, hogy vissza kell jöjjek Amerikába. A már említett kellemesen hosszú repülőút alatt bőven volt időm végiggondolni, mi is az, amit egyik másik ország sem adhat meg, és ezeket most pontokba szedem Neked, hogy tudd, mit kell megbecsülni:

• párizsi és zsömle, téliszalámi, zserbó, fehérkenyér, libazsír...
• a török kajáldák a Körúton, egy parti után,
• a töménytelen mennyiségű, reggel hatig nyitvatartó kocsmák és klubbok...
• ... az afterpartikról nem is beszélve,
• a korhatár, ami ugyan 18 év, de senkit nem izgat igazán, mennyi vagy, 
• a zéró-tolerancia teljes hiánya (nem a jogsis-ivós, hanem a klubbos-cigis),
• éjjel-nappalik,
• olcsó cigi, olcsó italok, olcsó beugrók.

És végül nemre szabottan is egy-egy intelem:

• Csajoknak: a pasik Magyarországon igenis udvariasak és tisztelettudóak - összehasonlítva az amerikaiakkal legalábbis. 
• Pasiknak: a csajok Magyarországon igenis ápoltak és divatosan öltözködnek - az amerikai csajokhoz képest legalábbis. Örvendezzetek hát egymásnak.